Staféta

Suttyomban érkezett, de megjött. Miután lebonyolították a szükséges formaságokat a színfalak mögött, lejelentkezett és már minden szégyenérzet nélkül, nagy mellel, sokat ígérve, de még jámbor jóindulatúnak festve magát, bemutatkozott az ősz. Nevesincs virágék látszólag megadták magukat, szárazak, mint könyvlapok közé préselt, egykoron élő növények. Hajdani életek szárított másai. Már a lugas is az ősznek tetszően lógatja sárga leveleit. A kis csillaghordozó, egekkel takarózó fa lombja félsárga, a többi még nem adta meg magát, de ha zölden is, az ősz leköveteli, mert jussot érez. Egyik kezével osztogat, a másikkal elvesz.

Eléggé mézesmadzag húzgáló csalfaság ez, de még terménnyel vigasztal minden szomorkodót. Berendezkedett, mintha örökre ő volna az úr, és nem tudná, hogy nála is ott a stafétabot, amit ha eljön az idő, át kell adnia.

Margarinék, a sok szépen cirpelő tücsök, már nem zengnek dallamot az éjbe, melegszenek, vagy nekik már eljött a tél. Frissnek álcázott didergő hajnalok gyümölcse, a boltozaton hemzsegő ezernyi apró fénypont, tiszta egével esőt ugyan nem hoz, de ahogy az égen terpeszkedő dundi nap lassanként elbágyad, úgy ők sem forró hajnalok hírnökei már.

Vihar fútta kőágyon, önkényurakat meghazudtolóan dorbézolt a kellemesen jegesedő ónos esőben. Minden irányba harapott egyet-egyet az évnegyedes duzzadó erejével, és sorvasztott, csak sorvasztott, míg minden meg nem kopaszodott. Ő maga is sápadt, beesett arccal, szétvásott fogakkal, hófehérre őszült hajjal remegett a gyengeségtől – bár egyre neki tetszőbb volt a világ –, amikor megérkezett az őt sem kímélő másik negyedes. Erőtlen kezéből kirántotta a stafétabotot, szétfútta minden irányba a sok elszárított kopárságot, megfehérítve hányt fittyet negyedes elődjének könyörgésére és átvette az uralmat.

Valaki, ott fenn – megalkuvás és behódolás nélkül – nem asszisztált az ismét jogait követelő őszidőnek. A mindenség ura csak mosolyog rá, jelezve „mint a tücsökzenekart, lugast, leveleket, fákat, épp úgy téged is én alkottalak, s egyetlen gondolattal elvehetném folyóvá dagadtnak érzett hatalmadat, mely még csermelynyi sincs, de a nagy rendbe beletartozol”.

Éld ki magad, kopaszíts le mindent, a reményekből vegyél el, amennyit csak tudsz, és dagadj szét a boldogságtól, mint az a hullócsillag, amelyik balra tőlem épp most leesett. Hiszen úgysem juthat el negyedes életedhez, hogy ha nem is tudatosan, de mindaz, amit lassan sorvasztasz szét, csipetnyi szomorkodás után felfogja, hogy jöttöd után elmész. Az utánad jövőt átvészelve, míg te csak ideig-óráig randalírozhatsz, ők újraéledve teljes folytonosságban vannak. A cirpelők és zöldülők, szomorkodók és mindenki más a magasság alatt.