(Kedves barátomnak, Misunak)
Egy hatalmas pontynak nem kell
félnie, ezért általában nem a parti nádast részesítette előnyben. Mindenfelé
eszegetett, viszont testtömege mozgásszegénységet és hosszú, minden napszakos
alvásokat követelt. Öregedett, de legalábbis a középkor második felében járt.
Már nem az ellentétes nem érdekelte, csak egy jó lakoma, legyen mindig degeszre
tömve a hasa.
Éppen kedvenc ágyikóját igazgatta
a homokban, ahol nagy örömére, hanyatt heveredve, hassal felfelé, kopoltyún át
horkolászott. Az arra úszó gyűrűsökből még falt néhányat, de csak mert a szeme
kívánta. Oldaluszonyaival, egészen furcsa testhelyzetben, mint mikor a kutya
kergeti a farkát, megvakarta a hasát, farokuszonyával orron birizgálta magát.
Igen komor haltekintete inkább a nyugodt, kiegyensúlyozottság irányába
húzódott.
Már majdnem szundított, amikor
fátyolos tekintettel, félálomban meglátta a mindig vágyott, gyönyörű kukacot.
Képtelen volt ellenállni. Kidörzsölte szeméből az álmot, azzal a csacska
gondolattal, hogy egy nagy falat után úgyis visszahemperedik, és hortyog,
ameddig jónak látja. Abban a tóban nem laktak cápák, nála nagyobb és erősebb
hal sem igen akadt, tehát nem kellett félnie.
A kukac tetszetős, zöld hínárköretet
húzott maga után. Ráharapott, pörgött kettőt és nyelt. Bár az ízét is alig
érezte, önmagában megjegyezte. „No, ezért érdemes volt, legalább kétpikkelynyit
növekszik a derékbőségem. Valószínűleg mellényt kell cserélnem.” Visszahemperedett,
izgett-mozgott, s végre tényleg elkezdett hortyogni.
A mi horgászunk órák óta leste sás mellé bedobott
csaliját, ami nem volt hajlandó megmozdulni. Ezért maga is elaludt a parton, és
arra ébredt, amire a ponty. Valami rángatja a kezére erősített pecabotot. Ő,
ott a parton, vízililiomos harkály-harcsabajszot álmodott elcsúszott szemüvege
alá. Oldalra akart fordulni, majdnem eltörött cvikkerének a szára, mikor
felfogta, kapás van.
Felült, aztán felpattant! Az úszó
mozgolódott, sőt már nem is látszott. Tekert, csak tekert, egészen addig, míg a
ponty fel nem ébredt.
– Azt a békakirályát, valami
kagylóhéj gyomorkeserűt kéne innom! Ez az elven kukac romlott volt, vagy mi…
Aztán elhessegette gondolatait,
mert az ő életét általában az ilyesmi nem szokta emésztési gondokkal
nehezíteni. Egyszer csak felemelkedett a feje.
– No, ne már! Lebegek?
Vissza szeretett volna feküdni,
de nem tudott. Már egészen nem ott volt, ahol szeretett volna lenni.
– Mi rángat?
Dühöngött, mert a reggel, délben,
este és éjjeli szunyókálásait megzavarókat általában megette. Ezek általában
nála kisebb és tapasztalatlanabb élőlények voltak, akik a mozdulatlan, hassal
felfelé heveréstől azt gondolták, ehető. Tévedtek, ők voltak azok… A hortyogó
kopoltyúmozgását sem érzékelték.
Addig húzta, amíg el nem szakad a
zsineg. Ponty úr nagydarab, erős, lusta és rossz felfogású volt. Csak a
kiemelőhálóban derengett fel neki, hogy valami szokatlan élet-, vagy nem
annyira élethelyzetbe került, mindenesetre oda, ahol még nem volt. Gyötörte a
légözön, és alig látott a képtelen közegben. Hiába fickándozott, Misu kiemelte.
A parton még vergődve
hályogosodott, szemei oldalról érzékelték a vizet, mindenáron vissza akart
úszni, de sehogy sem lehetett ebből a fullasztóan fuldoklásra gerjesztő,
ritkás, nagyon elnehezedett, furcsa világból.
Misu a teljes elgyönyörödés
határán túlra jutott. Kerek, enyhén pufók arcával úgy nézte, mint egy nagy
kisfiú.
– Nagy, nagy, nagyon nagy a hal!
Odébb egy horgász sorstárs szomorkodott, aki –
míg Ponty úr fel nem tűnt a színen – azt gondolta, egy kenyeret lopnak a sors
keserűbb feléből. De nem… Misura rávilágított a szerencse. A kolléga nézte,
majdnem kipottyantak a könnyei, egészen addig, míg ez a boldogsággal telt
pontyfogó oda nem hívta, hogy fényképezze le, örökítse meg ezt az életre szóló
élményt, amiről talán még dédunokái is mesélnek majd.
No, ekkor, a sorsában megkínzott halvágyónk is
a boldogság mezejére lépett, mert ilyen nagy halat lefényképezni nem akármi. És
gondoljanak bele, Ponty úr nagyra dülledt szemeivel, a sült hallá válása előtt,
még gyenge agykapacitásával felfogta, hogy az a furcsa, gyomrát megmozgató
kukac, ami ide kirepítette, sztárt csinált belőle.
Aznap, mint az összes többin,
igen sok változás történt, Ponty úrból ízletes, paprikás sült-sztárhal lett,
Misuból a legboldogabb halász, és a magát szerencsétlennek vélő pecatárs is
megkapta a boldog halmegörökítő főfeladatot.
Majd Misu bemászott egyszemélyes
sátorába, átszunyókálta a napot, és Ponty úr végre felébredt ott lent, a
tómederbe süllyesztett ágyikójában.
Felsikított, majdnem a mentőket
hívta magához. „Hogy tud valaki ilyen elképesztő szörnyűséget álmodni?
Idegorvoshoz kellene mennie, vagy mi…” Körülnézett, megevett néhány gyűrűset,
Misu pedig, harcsabajsza alatt – mert halásznak az jár – ugyanazzal a
gyönyörűséges mosollyal tartotta tovább a pecabotot.
A hal már majdnem visszaaludt,
amikor az a furcsa halszag csiklandozta meg az orrát. A bográcsban rotyogó
Ponty úr, gőzének utolsó lobbanásával jelentette ki, hogy halvány gőze sincs,
mi ez az egész. Aztán már többet tényleg nem gondolkodott, Misu pedig,
pontyálom ide, pontyálom oda, nekilátott.
