Katinka az asztalnál ült egy, a
járdából lekerített teraszon. Jobb kezével a hajtincseit igazgatta, és a
teendőkön gondolkodott. Valakit, valakiket meghívott, egymás után többet is, de
ma csak egyszer fogja felszedetni magát. Nem vélte csalásnak a dolgot, végül
is, mosolygós macskaként belenyávoghatja vágyait a kiszélesedett vakvilágba.
Ennek érezte nagy szükségét.
Valahonnan valami arra zörgött,
intett a nagy fülű pincérnek, rendelt egy nagy pohár poharat. Ettől annak tátva
maradt a szája, majd a főpincérrel történt konzultálás után, tálcáján egy
óriási üres pohárral tért vissza. Derűs arcvonásokkal odalépett, meghajolt,
leseperte az asztalt, letette, majd odafordult, és nyomatékosítva mondta.
- Íme, az egy pohár pohár,
asszonyom.
Katinka nem sokat törődött az
egésszel, elterelő hadműveletnek szánta, illetve akcióra hangolódásnak. Valakit
aznap nagyon el akart szédítenie a becsapás bánatos, bagolyszemű, dagadt
magasságában.
Ráharapott a pohárra,
elfelejtette, hogy nincs benne semmi. De mielőtt zongorabillentyűzetszerűvé
alakult volna bájos pofikájának csinosra csináltatott fogazata, észbe kapott.
Ez nem a felvezető harapás, gondolta, aztán kuncogott egy sort, mert rájött, ha ilyen mondatokat használ majd, amiket ő sem ért, attól nagyon összezavarodik az
áldozat.
Magában kitüntetettnek
tekintette ugyan a szerencsétlent, de a tudatalattija nem engedte nem
felszivárogni azt a tényt, hogy ha valakiből jól hülyét csinál, nem biztos,
hogy a világ legnagyobb dicsérete.
Akármit gondolt, mégis dühös
volt a pincérre, talán ezért nézte a kocsikat búvártevéknek mérgében. Elnevette
magát, majd ezt a szófordulatot is beveti, miután önkéntes felmondónak,
elmondónak vagy bemondónak ajánlkozik. Jobban szerette a spontaneitást, ezért
szemeinek csillámló villámaival az asztalhoz invitált egy arra ténfergőt.
- Csókolom a becses kacsóit,
szabad ez a szék?
- Igen kérem, bár pár perce még
rabszolga volt, de kiváltottam, most már a felszabadultak között penészedik.
- Jaj, ne! Ugye nem azt akarja
mondani, hogy a szék penészes, mert akkor én rá nem ülök!
Ez az ember hülye, gondolta,
ezért elmagyarázta neki, hogy eső, szél, hó és hűha is jár arra időnként, ettől
minden megpudvásodik. De mindig helyre suvickolják.
- Aha...
A kis termetű, szikár,
kiegyensúlyozott vérmérsékletű, erős testalkatú bearded collie-ra hasonlító
egyén még töprengett egy kicsit azon, hogy helyesen dönt-e, majd ebszerűen
tágra tátott szájjal bekapta a csalit, és elkezdte falatozni, nyelni a zsinórt.
"Erről van szó,
szórakoztató pitiánert kerestem délutánra."
- Mit eszik?
- Elnézést kérek, kezét
csókolom, éppen ülök, ja és valamit nyelek, talán a nyálam.
- Nem úgy értem, mit rendel?
- Elválik, mint a cipőm a
talpától.
- Valamit iszik?
- Buborékmente vizet.
- No és milyen márkájút?
- Csapból engedettet.
Érdekes fazon.
- Mi a szakmája?
- Költő vagyok, kezét csókolom.
- Jól él belőle?
- Nem, de a másodállásomból
igen.
- És mi az, ha megtudhatnám?
- Kicsit sokat kérdez kiskegyed,
de elmondom. Juhász vagyok.
- Micsodász?
- Birkapásztor. Legeltetem
nyájam, fújom furulyájam, bú nélkül élem világam.
- Ezt maga költötte?
- Igen.
- Valami hasonlót már hallottam...
- A világirodalomban jól megfér
a nyomtatott oldalakon a rengeteg egymással összecsengő mű.
- No és múzsája van-e?
- Tökéletesen ráhibázott,
Zsuzsának hívják a feleségemet.
- Nem Zsuzsa! Múzsa!
- Nincs nálam a laptopom,
telefonon meg nem szeretek internetezni.
- Várjon, kikeresem magának.
- Nem szükséges, drága
asszonyom, van múzsám. Minden nap fakalapáccsal vág homlokon, aztán lepuszilja
még a forgácsot is.
Katinka elbizonytalanodott.
- Édes, drága szárnyasom, ó te
Passeriformes! Kell egy tisztességes múzsa neked.
- A verebeknek általában nem
kölest és apró pondrókat ad ki az ablakon?
- Kinek?
- Most mondta, hogy
Passeriformes vagyok, ami annyit jelent, hogy verébszabású, de nem baj. Nagyon
kíváncsi vagyok, mert láttam már olyan kétszáz méter mély, alig hetven centi
átmérőjű széles lyukat, amibe csak azért nem esett bele Köves Tetova Margó nevű
unokája, mert egy rúdon addig csimpaszkodott, amíg a nyolcadik napon arra nem
járt valaki.
- Ne de ott van a három, három,
három!
- Én egy szem múzsám, elnézést
kérek, de mire célzol?
- Ó drága, puszilom le nyakadról
a fejed, soha senkire és semmire. Nem volt az én kezemben még fegyver. Három
perc levegő nélkül, három nap víz nélkül és három hét ennivaló nélkül. Annyi
ideig nem függhetett, hiszen még aludni is kellett közben.
- Ez a baj a kicsinyesen
gondolkodó csöppökkel. Eszébe sem jutott, hogy a sormintás, nem teljesen
egyenletes fantáziamegmozdulás nem egészségtelen.
Katinka egyre pirosabban,
cseresznyévé zsugorodott fejjel tekintett rá.
- Ide figyeljen, hé! Ha most nem
írja meg, amint a sakktáblán kivégzik a királynőt, sosem is voltál költő!
- Alábecsülni tudni kell. Amerre
a pengék suhognak, egy koronát vesztett fej adja nyakát a huroknak.
- Ezért már megérte. Jobb mint a
furulyájájátos. Elmesélek egy rövid történetet, mert már voltam múzsa. A
múltkor egyszerre két, kisebb krokodil képű bőrönd (ilyenek voltak, na)
alkotott alkoholmentes nyomdokomba. Az egyik megírta a “Zsötemre hívás”-t, a
másik a “Leesett fejjel kínáltak hellyel” című művét. Mind a kettőnek
megpaskoltam a buksiját, jobbról is, balról is, aztán balról is, jobbról is,
mert ketten voltak egymás mellett. Belülről is puszi kellett, adtam nekik
cuppanósat, és útjukra eresztettem őket. Azóta sem írtak semmit. Tehát akinek
nincs múzsája, annak kampec. Most nagyon jót írtál, de a következő hetekben,
hónapokban, években más dolgom van énnekem. Addig gubózzon magába, legyen
vöcsök!
- És még milyen állat, kezét
csókolom?
- Mit mond?
- Azt mondta, gubózzak magamba
én, a légy és vöcsök.
- Nem teljesen passzolnak
egymáshoz, de elfogadom az elfogadást, csak csipás szemmel sírjad át, mert
holnaptól nem lesz múzsád!
Kutyafejűnek
nevezett, egy nagy natúr levegőszívás után felállt, az arra sétáló pincér
tálcájáról leemelte a neki hozott csapvizét, kortyonként nyelte le, és
távozott.
-
Hé maga!
-
Igen kérem.
-
Egyszerű ember ez az az eb-fejű.
-
Kegyed is rajongója?
Katinka
teljesen összekeveredett.
-
Mit mond pincér?
-
Beleviszi Adandor rajongó vagyok, mind a tizenhét kötete megvan. Ajándékba
kaptam őket, mert amint urasága megjelenik, máris viszem a kedvencét.
-
Ez az ember költő?
-
Igen. Nem tudta?
-
Tizenhét kötete van?
-
Ahogy mondja.
-
Valahonnan nagyon ismerős volt a pofikája. Mikor jön legközelebb?
-
Á, azt nem lehet kiszámítani. Most azt mondta, hogy a következő évezredben csak
Katinka mentes napokon jár erre.
-
Tehát tudja a nevem…
-
Aki maga előtt tartja a névjegykártyáját, annak könnyű megtudni a nevét.
Egyébként is mindig így alakul, pedig szegény nagyon szeretne egy igazi,
komoly, hát azt sem tudom minek nevezzemet, mert múzsa nem kell neki, az van.
Szerelemre sem vágyik, nős, de egy olyan jól elbeszélgetős, mit tudom én ki,
tán jól jönne neki, aki a levegőt is mértékkel veszi.
-
Na hozza kérem azokat a könyveket!
-
Nem eladók!
-
Akkor rendeljen nekem.
-
Nem tehetem. Talán a könyvesboltokban próbálkozzon. Ha ott már nincsenek, akkor
az antikváriumokban, bár azokat felszámolták.
-
Tóbiás!
-
Igen, főnök!
-
Pakolunk, három kerülettel odébb kell költözni, mert itt mindent
feldrágítottak. A vendégeket távozásra kérjük és belekezdünk a nagy munkába,
mert fel kell virágoztatni a kerületeket. Jut eszembe, magának van itt
bármilyen személyes holmija?
-
Á, szinte semmi. Úgy négyezer kötetnyi dedikált könyvtáram gyűlt össze a
pincében, de már rendelem is a rakodómunkásokat és egy furgont. Főnök úr,
megtudhatnám a címet?
-
Igen, persze. Másik kerület, másik utca, másik szám.
-
Na, azt a helyet jól ismerem.
Katinka
felállt, szédelgett még egy kicsit, gyerekkorában ráragadt az ickázás*
tudománya, s elkezdett a járdán, majd a gyalogátkelőhelyen előbb egy, aztán
kettő, majd megint egy - vagy ő tudja hogy is van ez - lábon ugrándozni.
“Szóval
ez egy költő volt? Olyan “A” ligás…” Szomorúsága hamarosan odébbállt, mert
akinek egyszer összejön, annak természetesen még egyszer, akár száztizenegyszer
is.
* - szökdécselő játék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése