Öregfiú

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

– Főnök úr, a disznóval elkészültem. Mi lesz itt holnap?

– Palikám, ha jól tudom, tizenhat éves vagy, fogod magad, és önként jelentkezel. Megértetted?

– Na de, főnök úr, itt lőnek, én azt sem tudom, ki indította és miért…

– Mi vagy te? Egy álmodozó leány vagy férfi, aki csatába vonul, és megmenti a szüzeket, gyermekeket, öregeket?

– Megyek, főnök úr, amint mondta…

Pali elgondolkodott. Az biztos, hogy nem fog sem önként, ha rajta múlik, másképp sem bevonulni. Még nézelődött egy kicsit a távolból, amint a negyven év körüli főnök úr befogat, és elindul a városközponttal ellentétes irányba, tehát nem bevonulni. Akkor miért kellene neki okosabbnak, hősködőbbnek lenni nála? Amúgy ezt a megszólítást egy életen át megtartotta, ez mindenkire használható, a brigádostól a vezérigazgatóig. Különben tényleg nem tudta pontosan, hogy mi folyik. Hitlerről, Sztálinról is hallott, arról, hogy éppen az oroszok jönnek, de a miértekre már végképp nem tudott válaszolni.

Nagyjából olyan, mint egy sakk-király, aki legalább nem rejtőzködik. Látni lehet, amikor esetleg leverik.

– Fővezér, adja meg a jelet, azt hiszem, kezdődhet a viadal.

– Már jelzem is a kürtösnek, felség. Ott, oldalt, a balszárny bástyáján repítse a csatatérre a háború kezdetét.

– Nagyon szép dallam, mindig szívesen hallgatom.

– Vezér, engem ez a teszetoszaság zavar. Azok a paraszt-gyalogok olyan rettenetesen hosszú ideig tötyögnek, hogy a lovasságnak alig marad egy picike lehetősége. Csodálom, hogy nem kaszabolják le őket hátulról. Hé, Vezér, nyújtsa a távcsövet! Igen, azok a köpcös, pocakos, időhúzó tramplik elindultak. Dobolnak…

A csatatéren, úgy ahogy tanították, szabályosan nekiindult az első vonal.

– B2-es, minket már megint le fognak kaszabolni. Ez olyan véres játék, nem tudom, kinek teremhetett meg összekunkorodott gondolatai között.

– Ha mindenki gyalog lenne, megtudnák, mi az a biztos első vonalbeliség…

– Parasztnak neveznek bennünket, pedig én kisnemes származású vagyok. Nem emlékszem olyan csatára, ahol közülünk egy is talpon maradt volna.

– Verd a dobot, te kis fegyvertelen mitugrász! Lehetőleg minél hamarabb dőlj ki, mert nem tudok a lovam szügye alá ügyetlenkedni. Rendkívül szeretek ugratni, most is ugratlak benneteket. Ha nem lépsz odébb, vagy nem esel el, a fejed fölött pöndörülök át. Odébb lépni nem tudsz, mert jobbra és balra van csak ütési lehetőséged, téged viszont bármilyen irányból, bárki, bármilyen fegyverrel dönthet a lovam patája alá. Na, a beszélgető cimborád már kifeküdt. Hé, hordárszemélyzet, hurcolják le ezt az akadályembert és a többit is! Már mind a két oldalon kupacban hevernek.

A hetvenkedő huszárt telibe találta egy rézsút vágtató futár, lovastól dőlt oldalra. Csak a paripa feje látszott, úgy tűnik, igen kisméretű lovasról lehetett szó.

– Döbbenet, az a paraszt elállta egy másik gyalogom útját. Huszár, támadj, mert támad a másik oldali lovasság is! Vezér, küldd a futárt, hogy hozzon információkat, mert átláthatatlanná vált ez az egész!

– Ilyet még nem láttam, a keservit… Az ellenség benyelte a hírhozómat, és rám mászott egy ellenséges futár. Felség, végem van! Majd szóljon az órakezelőknek, hogy gyújtsanak értem egy…

– Hé, személyzet! Hurcolja már valaki el innen ezt a vezért!

– Felség, az a kellemetlen helyzet adódott elő, hogy körülvették!

– Én ilyesmit még nem láttam, a váram bástyái ide-oda mászkálnak! Maga most miért jött ide? Valaki fentről morog, pedig nekünk itt dolgunk van, nem? Le kell győzni az ellenséget.

– Felség, a vezérének kampec, magát sarokba szorították. Azt hiszem, itt a lóhalál, teljes huszárseregünk megsemmisülése. A gyalogság kitörése védekezésképtelen helyzetbe hozott, és a manipuláló kezek igen oktondi módon próbálják megmenteni magát. A lehetetlenben csak lehetetlen van, ez nem kétesélyes.

– Valaki dugaszolja el ezt a megmaradt vészmadár-bástyát. Úgy látom, szétlőtték az egész seregemet, a várból sem maradt semmi. Jaj! Eldőltem, csúszok a rettenetes mező irányába, most egy tasak nyel el, és  mint ezerszer és ezerszer, szembetalálom magam a megnémult seregem minden tagjával. Valaki mondja meg, miért süllyesztik ilyen mélyre az uralkodókat! A vezér vezércselt alkalmazott, segítséget nem kaphattam, támadtam. Lépéskényszer után folytattam volna, de az a másik színű fittyet hányt sáncolásomra… Nem egészen úgy történt, ahogy meséltem, csak sírok, sírok, mert ellépett előlem a gyalogom, mikor az ellenfél a huszár elől kettőt lépett, és a huszár elöl is ellépett egyet. Aztán kihúztam a kihúzott négyes mezőig azt, aki a vezéremmel átlósan kaszabolt. Valahogy mégis én kaptam mattot… Az a kéz, aki irányított! Nem baj, szövetkezünk, fegyverkezünk, a következő háborúban nem csak csatát szeretnénk nyerni.

Elsőnek egy szénaboglyát szúrt ki magának, és bár csak október eleje volt, elég göröngyös, zaklatott éjszaka maradt mögötte. Arra is gondolt, hogy ezt rá lehet gyújtani, kisebb mozdulat láthatóvá teszi.

Már a boglyában, olyan lett a feje, mint egy korhadt fa. Szebb időket is megjárt. Arcszőrzete, amin szalonnacseppek megszámlálhatatlan apró nyoma üldögélt korábban, olyanná tette, akár egy bányászt, pedig csak a boglya porát itta magába a bőre verítékben fürödve.

Rég esett arrafelé, a zuhanyozás így elmaradt. Puha rönk vánkosa néhány lépésnyire helyezkedik ruhatartójától, ami egy vasvillára emlékeztető, alacsony törzsű, szétágazott fa. Ezeket is befedte szalmával. Egy „V”-alakban elágazó korhadék közé furakodva leült, és megtámaszkodott, mint a legkényelmesebb fotelben. Hátrahajtott feje színben összemosódik a környezetével. Haja olyan, mint a moha, arcának vonásait sem lehet megkülönböztetni a fáradtságot örökre kipihenő fa kérgétől.

El-elszundikált. Kiábrándult, fehér rókákról álmodott, vagy édesanyja náddal fedett kunyhójáról, mert háznak azt alig lehetett nevezni. Télen a hó, nyáron a nap fényesítette, és a zsúpfedél.

Már arra sem emlékezett, nád volt-e, vagy szalma. Hasonlított dús, összekócolt frizurájára. Elnevette magát:

– Én vagyok az a fedél, a végén kiderül, hogy anyám házának teteje lettem.

Ő nem egy tehén vagy ló, ami szénaevéssel meg tudja oldani a táplálkozást, s ha sikerülne is, leenné magáról a fedezéket. Inni és egyebeket is kell cselekedni. Tehát rövid gondolkodás után a domboldal pincéi maradtak megoldásnak.

Talált többet. Sietett ugyan, de átgondolta, melyik a legeldugottabb, legkevésbé ellenség- és katonacsábító.

Már hetek óta hangtalanul feküdt, abban a jól kinézett, legmegfelelőbbnek érzett rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában egy – lópokrócnak sem nagyon nevezhető – daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

Az elején többször túlitta magát, a félelem sokszor megduplázódik az emberben. Beleroggyant ebbe a sajátságos magánzárkába, ahová önmagát kulcsolta be. Ilyenkor bort ivott, valamelyik hordót megcsapolta, aláfeküdt és nyelte. Nem kerülték el a furcsábbnál furcsább álmok, de legalább addig sem puskacsöveken, sziréna hangján és talán messze hordó ágyúk igen közeli tölcsérein gondolkodott. Egy alkalommal magát is meglepte, mert bár álmában az ember néha a fülén jár, vagy a saját kérésére levágott fejét hóna alá csapja, és rohan visszavarratni, de ez az álom minden elképzelését felülmúlta.

Vajon hány éve nem látták egymást? Már a legnagyobb jóindulattal sem tudta felbecsülni. Pali örült Saci felbukkanásának, percekig nézte. Kilépett a konyhába, két tojásból rántottát csinált, a spájzban megfejte a tehenet, majd – hogy szüleit ne zavarja –, az ablakon kilépve, a falról lépett be göndörödő valamikorijához.

Nem bírták megenni! Papa is, mama is felébredtek.

Előbb túrabakancsot húztak, és körbejárták egykori magához képest megsokszorozódott kerületű Sacit. Dundi lett, csillogott a bőre, hármójuknál négyszerte többet nyomhatott. Aztán a sok szótlanság után – a látogatás immáron ötödik percében –, nagyujjon harapta magát. Különben is hamar esteledett, fél hat körül járt.

Saci, körberetikülözött oldaláról mindegyiküknek előkapott egy-egy meghívót és szétdobálta. A szabadesésnél gyorsabb függőleges közlekedés nincs, ezért kézen fogott mindenkit, és mosolygós rántással, épp egy tankra huppantak.

“Igen, indulunk – ez volt a társalgás első mondata –, megharaphatom a füledet, Pali?”

A nemleges válasz előtt már ott is hagyta foglenyomatát, és az előállt gépkocsikonvoj felvezető motorosa mögöttijébe tessékelte őket. Pali mamáját, aki kora esti sziesztáját konyhakötényben igyekezett lelkiismerettel végrehajtani, papáját is, aki a műhelyben használt, nem makulátlan munkanadrágban feszített, mezítelen felsőtesttel. “Megyünk a ligetbe!” “Jaj de jó, jaj de jó!”, tört ki az elvárt üdvrivalgás. Csak Pali kókadt csendesebbre.

“Én inkább megennék még egy negyed paradicsomfelet, fél pohár vízzel, és átaludnám a kora estét!”

Mire kimondhatta volna, Saci, mint egy kölyökkutyát vágta be egy tizenhat méter hosszú repülőgép belsejébe. Pali elordította magát:

– Félek a repüléstől, utálom a stewardesseket, és ki akarok szállni! Ejtőernyő van?

– Ugyan már, üntyöm-püntyöm, most az enyém leszel.

A pilóta mögött megnyomott valamit, amitől az, egyszemélyes zárkába került. Hátul minden összecsúszott, és egy hatalmas franciaággyá lett.

– Na, ne viccelj, én nem kérek most hajmeresztést! – próbálkozott Pali, de az esti utazás harmadik napján, ez a mondat már elveszítette meggyőző erejét. Saci úgy tekerte körül őt magával, mint egy nagyon hosszú nadrágszíj.

A baj akkor kezdődött, mikor a móka befejezése után nagyjából másfél nappal – de még mindig a kora esti órákban –, a következő göngyölgés gondolata is megfogant az elkerekedett vonalú, piros cipellős leányzóban. Ez így ment öt teljes napon át, azon az estén, mígnem egy teljesen ismeretlen rezidencia előtt a gép leszállt.

– Landoltunk, szólhatsz a pilótának, és kiereszt – kacsintott körkörös hájbájából a gyönyörfaló leányzó.

– Értem, cibáld meg a fülemet, csak kerüljek már ki innen!

Aztán az otthonkát viselő, megnagyobbodott Saci egy lapos tetejű, dupla minibunker belterületére cseppentett mindenkit, ahol már harmincheten várták őket.

A szülők rendkívül jól érezték magukat. Saci pedig a kredenc egyik polcán berendezett egy zúzda-csúzdát.

Mire újra körbemosolyoghatta volna a szépséges gombóclény-lány, akinek az újra megjelenésétől már egyáltalán nem volt elragadtatva, elmenekült. A tizenöt négyzetméteres – gyűlésteremnek használt – szobából kitódult a negyventagú inni vágyó küldöttség. Nyerítettek örömükben, és már a tankkonvoj hossza sem volt a megmérhetőség határain belül. Az est beálltakor – úgy egy héttel az otthonról eljövésük után – négy újabb napon át utazva, egy ismeretlen város legismertebb mulatója előtt végre megálltak. Döngött a valcer, és csokornyakkendős, frakkos mosolygósok sorfala között be is vonultak. A főpincér kilépett közülük, kamerájával körbekáderezte az érkezőket.

– Mulassanak jól, tisztelt mindnyájuk, az ételt és egyebet az igen tisztelt Sacika negyven évre előre kifizette. Uram, maga menjen, és rendezze a taxisofőrrel a számlát! – szólt Palinak, aki kétségbeesésében – mivel nem volt nála pénz – a zsebében mindenkor ott lapuló piros gyökérgyűjteményét volt kénytelen odaáldozni.

Egy életen át gyűjtötte, fájt a szíve, a feje még annál is jobban.

– Pingvin-főcsápos – pottyantotta a pincér felé –, szüntesse meg a zajt!

– Azt nem lehet, kérem, mulatni fognak, ha jól tudom, talán fél éven át.

– Nem, kérem, én reggelig, ami ez esetben teljes fél évet fog tartani, aludni szeretnék, egy csendes szobát kérek csak.

A főpincér elmosolyodott, és bénultsága után hatalmas csíkozottra vicsorított fogakkal sziszegte:

– Nincs zajtalan rész! Ez nem olyan hely!

– Pince van?

– Nézze, kérem, én nem vagyok Albert, maga sem tizedes, de azért jegyezze meg, gyönyörű pincéink vannak!

– Nos, kérem, a többinél mélyebben fekvő is van?

– Ismétlem, gyönyörű – mustárzöld penésszel bélelt – pincéink vannak.

– A legmélyebbet kérném! Mibe kerül?

– Magának semmibe. Itt mindent, az ilyen dőlt betűs kívánságokat is, amelyeket csak ajtókukucskálón keresztül vagyok hajlandó megnézni, Sacika fizet. Hegedűvonót visz magával?

– Én semmit nem vinnék, csak egy loncsos matracot, fél pohár vizet és négy-öt szem aszalt szőlőt.

– Jaj, Palikám, most hallom micsoda cselt szősz ellenem! Itt akarsz hagyni? Megyek én is!

– Mondd, tudsz te hallgatni?

– Nem! Csak beszélni tudok!

– Szeretnél lefogyni?

– Egyáltalán nem. Eszem ágában sincs! Nyomom magamba a paradicsomot, káposztát, uborkát, spenótot.

– És ha azt mondom, hogy nem kellesz?

– Most megfogtál...

– Aludni akarok! Reggelig teljes fél éved van, hogy lefogyj! Rendelj egy szalonnatáblákkal teli konténert, és eszegesd, ne maradjon belőle egy falat se!

– Hallottam a módszeredről, de attól félek, elfogyok ennyi fogyasztástól...

– Olyanra még nem volt példa kedves. Na, menjünk hajcsikázni!

Pali aludt, Saci tömte magába a szalonna bő harapású darabjait. A biztonság kedvéért, minden tizedik falat után megevett egy hagymát is. Aztán, valami távoli hang elkezdte játszani a Törpe induló hajszálra azonos mását. Pali felordított:

– Nem megmondtam, hogy ne zenéljen senki! Aludni akarok! Különben is a pince...

Milyen pince, semmilyen pince! Olyan vagyok, mint aki hetek óta nem aludt, és egy tankkonvoj vitte magával jobbra-balra. Tökéletesen ilyet álmodtam.

Ennél az is jobb, amit egyszer tizenkét évesen csinált. Az is pince volt, úgy látszik, erős kötődése van az ilyen helyekhez…

Akkor, úgy középtájon, jó nagy, kiálló vágóélekkel recésre törött a pinceablak. Miután sarkait a meredek dűlőbe mélyesztve egy hosszú karcolással leszánkózott, nem sokat mérlegelt – kíváncsi voltam, bemásztam! A helyezkedés önmagában komoly gumiemberséget kívánt, hisz deréktól lefelé, sem onnan felfelé, főleg a nyakam nem akartam az elpattant ablaküvegbe ütni. Nagyon állott levegő fogadott, pedig milyen szép volt itt szüret előtt, amikor hatalmas kádakban hordták a még teljesen friss szőlőt. Deréktól, kádakba belelógó fejjel csüngve tömtük magukat. Az emberek préseltek, aztán úgy elnéptelenedett itt minden, mint a tengerparton legéppuskázottak dzsungele. Bejutott! Pókháló ölelt minden – előbb nagy fontosságúnak tekintett – szerszámot, mint forgó ciklonok műholdképei. Hosszú pince volt, mellékjáratokkal. Valamit hallottam korábban a must erjedéséről, nem emlékeztem pontosan, hogy mit, de egy dolgot megjegyeztem, a halál szót. Úgy véltem, ott elöl, a gádorban nem eshet bajom, csak kicsit nyomott a – nagyon nyomott – levegő. Annyira, hogy a harmadik belélegzés után visszaléptem, és az ablak recés pengevágója fölött kinyújtottam a nyakamat. Néhány tüdőtisztítót belélegeztem, majd óvatosan visszaemeltem a nyakamat. Orrom, szám befogtam, és futottam, ahogy csak bírtam a hosszú-hosszú, másfél ember magas hordókkal oldaldíszített pincében. Akaratos voltam, éreztem, hogy már alig bírom visszatartani a ki-, aztán belélegzést, de még volt néhány méter, meg kellett érinteni a pince végét. Előzetesen ezt a szabályt beszéltem meg magammal, nem szerettem csalni. Érintés után – ahogy a pirosas penészes téglának átadtam a stafétabotot – megfordultam, és már attól féltem, hogy a fülemen fogok belélegezni, de nem szabad! Erre emlékeztem valahonnan, valakitől: nem szabad belélegezni.

A gádorba értem, ahol a kifutottságból adódó légszomjat szapora légzésem enyhítette volna. Karikákat láttam, nagyon furcsa volt a levegő szaga, íze és mindene. Az ablaknál megint eljátszottam a tüdőfeltöltő játékot, nyakveszélyeztetéssel. Kezdtem érezni, hogy nagy veszélyben vagyok – de ha megbeszéltem valamit magammal, és az értékelésem szerint nem volt teljesen kivihetetlen –, akkor nem változtattam.

Nagyon mély belégzés után, állam picit az üvegbe karmolva, már rohantam is az oldaljáratba, ahová szinte semmilyen fény nem hatolt be. Vakon szaladtam, csak reméltem, hogy közel van a vége. Úgy éreztem, megfulladok, be kell lélegezni, de nem tehetem, mert aki azt mondta, szavahihető ember volt, nem olyan esti borozgatás mellett kitalált történettel ijesztgetős fajta. Végre nekirohantam, és futottamm. Dobolt a fejem, fülem, tüdőm is már majdnem szétpattant.

Tudtam, hogy a víz alatt akaratlanul is betódul a folyadék, ezért szorosan tartottam számat, és orromat is. Már a kereszteződésben voltam, láttam a kijáratot, a magas, régi pecséteket viselő hordók között. Nagyon szédültem a gádorban, de megtettem, amire utasítottam magam, a szabályokból sem szegtem meg semmit.

Enyhén felsértett állam nem kímélve dugtam ki fejem a vágóél felett, és lélegeztem ki-be, ki-be, ki-be. Olyan helyzetbe kerültem, mint a hegymászók, felfelé könnyebb, mint lefelé. Befelé sokkal könnyebb volt, mint ki. Összevissza sértettem magam, egy falból kiálló karikába kapaszkodtam, és mire talppal a derékig érő bürök közé értem, és újra biztonságban tudtam magam, abban a koszlerakatban meg sem próbáltam nem hanyatt esni. Csak pihentem, néztem a mellettem mászkáló, érdekes külsejű, a bürköt valamiért nagyon szerető különféle bogarakat. Majd előbb négykézlábra, aztán ülő állapotba helyezkedtem. Túl a veszélyen, beleszagoltam a fűbe, szédülésem is megszűnt. Felálltam, lesétáltam a pince elé, benéztem az ajtó rácsain, és örökre beírtam minden sejtjébe, csupa nagybetűkkel, hogy előbb leszek önkéntes – magát önként feladó – szúnyog, vagy medvékkel táncoló, de ez a mutatvány egyszeri volt, soha nem ismétlem meg.

Érdekes, akkor még nem is hallott a mustgázról, talán fél füllel, fogalma sincs, mit akart bebizonyítani magának, merthogy más nem volt ott, és a pince borházának az ablaka mindenestől átvághatta volna. A többit nem is részletezem.

A búvóhely-pinceajtót belülről, dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy mindenoldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében. 

“Messze van a pici falum, de a tornya mégis idelátszik, / pici falum utcáiban az akácfa éppen most virágzik. / De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni, / az estéli harangszónál szívdobogva valakire várni.”  

Dobogott a szíve, de most leginkább nem várt senkire sem. Németeknek és magyaroknak katonaszökevény – életkortól függetlenül –, hiszen hadköteles férfi nem egészen tizenhat évesen. Oroszoknak ellenség, ami nem feltételezte az azonnali kivégzést, de a pincében rejtőzködők – a precízen eldöntött szovjet doktrína szerint –, egészen biztos, hogy partizánok, férfiak, nők, öregek vagy gyerekek egyaránt. Így bárki talált is volna rá, helyben végeznek vele.

     Katira gondolt, szíve szerelmére, azt se tudta, hogy ki kicsodát hódított meg. Belegabalyodott, és ha ez az egész füstös, kormos, bakancscsattogós idióta háború nem jön, az inasságból felszabadulás után, előélete ellenére, vagy éppen azért elvette volna.

Hová lett, de tényleg hová..., már nem emlékszem. Talán egy robbanás, vagy más repített ki alóla mindent? Nem, mégsem az volt az ok... Akkor csak a szomszéd repült ki az ablakon, mikor a lakás lángralobbant, és elfelejtett elaludni, a szomszéd viszont örökre. Na jó, nem épp azonnal, három napig, még átmeneti állapotban várta a szállítómunkásokat. Érte mentek, elszállították. Sosem fog maratont futni, pedig készült rá.

Nem ez volt az ok, a lakás így is megmaradt, csak ő tántordult két feles között, mákos tésztával teli szájjal egy másik irányba, még most is emlékszik. Ebéd közben ugyanúgy zabált, mint szokott.

Behunyta a szemét, sírt.

– Katikám, drága Katikám! Miért hagytál itt engem?

Végigment a pince belsején, kinézett. Odakint füstölt minden, de hát a szabadulási levelet odábbra dátumozták. Szívébe markolt a keserűség. Igen, ott hagyta a mocskot a férje. Legszívesebben rajta gyakorolta volna tanult mesterségét, a disznóvágást, de volt önfegyelme, tudta, hogy mettől meddig, és inkább beleharapott a saját lelkébe, mert nem szégyellt könnyeket potyogtatni, de akkor sem kényszerített másokat nem kívánt szembekötősdi játékba. Azt mondta az az alak!

– Anyus, a vacsorád nem kell, nem jövök haza.

– Mi dolgod van, Elemér, be kell menni éjszakára? – kérdezett vissza, még egybeszívvel és teljesen halvány gyanú nélkül Kati.

– Nem, anyus. Itt hagylak a kölykökkel, találtam jobbat. Nem okosabb, mint te, nem is szebb, de csúnyább. Ja, és nem repked fel-alá a lakásban engedélykérés nélkül, mint te, ha itthon vagyok, hanem mindenféle elvárások hiányában is, lenyeli a maga mindhárom, különböző színű tompítóját, azt hiszem, az egyik hangtompító, mert nem horkol. Amikor ébren van, azt teszi, amit mondok, különben meg alszik.

Kati egészen különös élményű látomást érzett. Odament, megvakargatta ura kövér tokáját, aztán egy óra múlva, mikor a lányok együttes munkája, a hideg vizes borogatás és az ecetes bedörzsölés magához térítette, már teljesen lemondott a furcsa álomról, olyan éber lett, mintha le sem ütötte volna Elemér.

Három hétig zokogott éjjel-nappal, csak rövid időre koppant le a szeme, de amint egyre girhesebb teste éberre rebbent, megállni nem akaróan, hangtalan, lelket fojtó, tűzforró fájdalommal, mind csendesebb és mégis bőven ömlő könnyei azonnal nekiindultak. Aztán lassan azok is megálltak, és csak a száraz tekintete mögötti, vidáman ugrándozó pomponosok csapata taposta lelkének minden zugát, hogy ne tudja felejteni nagypofájú, nagybélű, iszákos első szerelmét, mind a három gyermeke apját. Ezután a negyven kilogramm alatti kategóriába visszaesett küzdőállapotában szállt örökké odébb a szomszéd. Akkor még akadt mit enni, no persze a kiégett lakás elég kellemetlen volt, de még mindig létezett, aztán valahová az is elszállt, ha jól emlékszik. De itt már a visszapillantó szemüvegén komoly látászavaró karcolások díszelegtek, ami egyre lehetetlenebbé tette az összegzést, vajon túlzabálták-e magukat? Dőzsöltek talán, vagy az összes holdfogyatkozáskor pocsékba brekegték volna a számlapénzeket. ?

Mosolygott, szeretett volna minél több szemet, hogy lássa, hová lett. Elúszott valahová, és ő az álomkórságból feléledt. Mígnem egy napon, előbb egyetlen, majd az összes gyereke elhagyta, és az utcán találta magát. Olyan éhes volt, hogy az utcasarokban sem tudott gondolkodni, pedig megtette volna. Az egy szál ruháján kívül semmije sem maradt.

Nagyjából egy évvel a családfő elböfögése után süllyedt ebbe a mélyhűtött pinceszerű, beszűkült lelkületű, érzelmeket csak fájdalom szintjén ismerő, lelki és erkölcsi állapotba. Szerencse, vagy pech, hogy megismerkedett a főutcaseprővel, aki épp ilyeneket gyűjtött, mint ő? Kifakult negatívra hasonlító nőket, akiket már az ismerőseik sem tudnak azonosítani, és egy kis csereberéért boldogan vállalják a legfőbb főnök alá válást.

Tudniillik azok akiknek a szívéből nem áll ki millió belőtt nyilacska, nem gondolnák, hogy egy ilyen – extrém sportnak sem akármi – karrier elérése is a vágy vágya lehet sokaknak.

Katiból a főnök úr egyik beosztottja, reggeltől estig utcát seprő szorgoska lett. Kicsit Kőműves Kelemennének érezte magát, elevenen befalazott, falból kinéző, egyre rozsdásabb gondolatú, romlatlanul is nagyon romlott beleborzadás lett.

Megszűnt az utcán alvások mocskos ideje, egy gyönyörű, szalmával bélelt, hárembarakk váltotta fel. Nem szerette. Elsősorban nem hárman voltak, és a főnök nem kivételezett. Most, hogy meghízott negyvenegy kilogrammra, barakkja legcsinosabb világítótornya lett kolléganői epebántalmára. Egy napon elérte a főnöki "first lady" rendfokozatot. Onnantól kezdve az utcánál csak a kicsit szutykosabb hármas barakk felváltódott. Már ketten feküdtek egy matracon.

– Mi történt, hová lett? Olyan hideg van...

– Igyál, cicám, itt a tinta!

– Mi történt, hová lett, Olyan hideg van...

Felkapta a fejét, már megint elaludt. Pedig, ha a pályaudvar várótermében jegy nélkül rajtakapják, hogy csak úgy szundikál, akár börtönbe is csukják…

– Lehet, hogy jó lenne – gondolta –, ott legalább aludni lehet, és nem arra figyelni, nehogy véletlenül vasutas vagy rendőrjárőr igazoltasson.

Megint elszenderedett. Riadtan ébredt, már két hónapja nem aludt, összesen talán két órát. Valaki, akinek egy biztos, hogy tányérsapkája volt, a képébe kiáltotta:

– Raga, raga! Sopánkodunk, füstöske, biztosíték. Igen, raga, raga!

– Vakarja meg a fülét, és ha akarja, az enyémet is megfoghatja. Vigyen, ha mer!

Ez, valamiért megtetszett a járőrnek, nem vakargatott, elment.

Három hónapig nem aludt, aztán egy kánikulai, felfüllesztett nyári napon, közel a negyvenhez, bekopogott a húgához, karján egy bébivel. Előbb agyon akarták ütni, aztán hozzá is fogtak. De jó munkához idő kell, ezért abbahagyták, és apránként csinálták.

– Ideadod a gyereket, neked úgy is van egy csomó. Igaz, hogy rád sem fütyülnek, de ez teljesen érthető, az apjuknál laknak, vagy hol.

– Nem az apjuknál laknak – rimánkodott Kati –, mind a maga lábán áll.

– Van lakásod?

– Nincs.

– Jövedelmed, munkád, naplopód?

– Nincs – válaszolta Kati.

– Nincs hát, még egy rendes tetkód sincs sehol. Ideadod a gyereket, mi felneveljük. Keress munkát, albérletet, ha rendesen kifizetsz, tisztességes nevelést kap.

Kati elment, és nekiállt keresni. Már száz méter mélyen leásott, és még nem talált semmit.

De lám vannak még csodák, mert egy borzas napon a gyámhivatal, a hatszázötvenedik bejelentés után, hogy gyereksírás és üvöltés hallatszik a szomszéd lakásból, valamit szétpukkasztott, és valamit rendbe tett. Kati kislányát, aki olyan volt, mint egy könyvjelzőnek használt, szétnyomott kis rózsaszál, egy visszavirulásra alkalmas, sivárság nélküli családnak adták örökbe.

Kati gyermeknek szőke, kamasznak barna, felnőttnek sötét fekete haja, sokak értetlenségére szürkére váltott. Már lecsúszott a szakadékba, lógott fejjel lefelé, amikor ezek az idegenek kicibálták a halálból, és birokra kelés nélkül, mosolyogva kérték, hogy látogassa, ahányszor akarja gyermekét, végül is ő az anyja.

Így Kati boldog élete teljes koronázásával, senki nem érthette, hogy egy hétköznapi, a túl sok jóba forgatott nőszemély, mitől idegremegő alig negyven évesen.

Őt szerette volna feleségül venni. Már megint nagyon fájt minden, halk tenor hangon énekelni kezdett:

Budapest, Budapest, te csodás! /Te vagy nékem a szívdobogás. / Sehol nincs a világon olyan szép város / és ilyen rügyfakadás! / Budapest minekünk a világ. / A Dunát mennyi híd öleli át. / Fenn az égen a hold, és a sok teli bolt / Csodaszép ragyogás! / Budapest, Budapest, te csodás!

Nem baj, ha nem Budapesten lakom, akkor is csodás! – gondolta.

Hetek óta nem borotválkozott, azt fantáziálta, hogy egy szőrszál álmélkodott önmagán, ő már semmin sem csodálkozott el.

Az áll, amin vagyok, olyan, mint oázis közepén a napfelkelte, csúcsos, és én virágoztam ki belőle. Bár engem is megpróbáltak a lúzerek sorába dönteni, de a szavanna közepén is álldogál egy-egy borzas fa, ami beissza a nap forró sugarait. Ha húsz évig egy csepp eső sem esik, akkor is vígan él.

Rám zuhogott a langyos, elvtelen eltelenítő, de csak annyit ért el, mint a bögréből kicsorgó aludttej, ami képtelen felvenni csupra formáját és belekötni. Mielőtt egy íztelen ebéd desszertje lenne, zenére fakad, és eregeti magából a kisebb-nagyobb hangjegyeket, majd felmásznak a violinkulcságak törzsén.

Bepacsmagoltak, és hullott a férgese, tarvágás volt ez a javából. Megérdemelték! Hogy miért? Mert nem olyan kitartóak, mint mi most. Örök, állcsúcson ragyogó szakállszálként, maradunk az állon, amin vagyok, és egész nevemben ott pezseg a szakértelem nevű hegy.

Nyár közepén, tarlók gereblyéi sem olyan hatékony segítőtársak, mint a pengehuzigálás, de ügyesek vagyunk, a habok közé ringatózunk! Ki nem állhattam azokat a bólogatókat, akik elsőre beadják derekukat, és hevernek a ragacsos fehér latyakban. Micsoda szakálltalan élet! Most újabb pár ezer évre feltöltődünk, átveszem a nekünk járó szakhely uralmát.

A félelmen a fejében ismétlődő hallgatók elméleti dúdolása könnyített egy picit. Lent ropogtak a fegyverek, onnan a távolból olyan volt, mint egy tűzijáték. Csak azok a tüzérségi lövegek időről-időre ne vonták volna ki a vért is az arcából. Akkorákat dörrentek, amikhez hasonlót sem hallott soha. Sajnálta azokat a szerencsétleneket, akik ott maradtak a csatatérré változott városközpontban. Azokat, akikkel bódultan megláttattak egy gyönyörűséges, függőlegesre állított, átlátszó hártyájú dobot. Óriási mókuskerék volt a javából. Olyan volt, mint egy ház. Rögtön bele kellett szeretniük. Picit a sorsolások kerekére hasonlított, volt is rajta egy oldalsó ajtó, amit lenyitva, beléptették őket. Csuda jó itt, gondolták, és elkezdtek sétálni.

Előbb csak kis disznóságokat követtettek el velük, aztán nagyon fájt a szívük, szívesebben odaadták volna egyik fülüket. Az élet arra van, hogy éljük. Nem? És hogy lehet legjobban fürdeni benne? Ha mindent és mindenkit zajtalan fegyverhasználatra vezetnek.

Már nem sétáltak, hanem rohantak a dobban, olyan iramban, amint a kerék diktálta. Megállásról szó sem lehetett, egymás utáni többszöri lepottyanást követően nagy nehezen visszaálltak a vágtába.

Oldalról két gigantikus, fáradtsággátlóval ellátott tábornok éjjel-nappal kurblikkal tekerte a kereket.

Valahogy ki kellene már szállni a dobból, idegesítő a folyton-rohanás, egy idő után elviselhetetlen.

A lelkiismeret-furdalás halvány mécsesként derengett valahol a hajtók emlékeinek alsó sufnijaiban, de már sehogyan sem tudták újraaktiválni.

Korábban nem szokott ilyen kerekeken gondolkodni, meg is lepődött magán. Aztán a Samuék kútja is eszébe jutott, Samu gyenge gyerek volt, ezért állandóan ő hordta helyette a vizet. S bár kis híján az életét kockáztatta az elnyekeredett gerendák miatt, sosem bánta meg.

Oldalra dőlt ősrégi építmény, kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve álldogálnak az idő terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert, és rajta a régi láncot. Hajdan kétkarú volt, mostanra egyiket elveszítve, féloldalt tekerős, mélységtől óvó, vizet adó.

Korosztályából már mind kiszolgálták magukat, elapadt vizük, beomlottak, átadták a stafétabotot egy odébb ásottnak. Ez az agg hősként állja a rászabott kötelesség súlyát.

A kevés használattól már nem olyan kristálytiszta vize, mint kamaszkorában, de fittyet hány minden vízvezetéknek, nem foglalkozik a tervekkel sem. A teliség mindenekelőtt! Valamikor, valaki kemény munkával azért ásta, hogy vizet adjon. És az elapadt vizű, mégoly dölyfös társait is túlélve, keményen álldogál a huszonöt méter mélység fölött, hogy amíg magától szét nem mállik, vagy be nem omlasztják erővel, tegye a dolgát. Ami a legszebb, ő nem filozofálgat ilyen magaslatokban önmagáról, nincsenek önértékelési gondjai. A gőg legcsendesebb szellője sem fútta oldalba.

Csak a majd százévnyi felhőkből zuhogó, szórvány esőáradat, amit kútnak kötelessége kibírni, ahogy a hőt és a téli fagyot, meg minden más váratlan változást, mert nem a veszélyektől jajgatás, hanem sokkal fontosabb feladata van, így oldalra nyekeredetten is.

Vihar sem kellene! Ha ráfújnék is, szétesne tán, de még korhadékát átjárja a kötelességtudat, és az, hogy értelme van létének, nem lehet felborítani.

A kút, ha igaz, még megvan, de Samukát pár héttel korábban besorozták, oda nem ment utána meregetni.

Nem érzelgett különösebben, annak örült, hogy él. Úgy döntött, ha rajta múlik, megpróbálja ezt az egész őrületet túlélni, és ha ilyen gyilkolást lehet rendezni, minden oldalról gyönyörűen megideologizálva, akkor ha túléli és kiskaput talál, megpróbál soha nem lenni katona.

Behunyta a szemét. Ritkán szundított egy keveset, olyankor, amikor a vastag, szénsötét felhők – a pince sötétjét túllicitálva – a vakság szintjére süllyesztették látási viszonyait.

“Davaj, davaj”, ordították odakint, aztán egy határozott géppisztoly-sorozat elnémította a – valószínűleg – orosz kiabálást, és a megszokott “snell, snell” hallatszott tovább.

Egy csiga mászott a vasajtó előtt. Úgy látta, csillag fényesítette házának kupoláját, boltíveket és mindenféle cirádát ékesített bele. Búrája volt, mert a hálátlan csigaház mit sem ér anélkül. Tapogatója tompa érzettel közli vele a külvilág csak azzal ízlelhető jeleit. Kicsontozta magát, mert nem divat kövérnek lenni, és ez a nyúlós nyálka, amin hasmánt halad előre valamely szivacsos félösszeomlásban, igencsak előnyére van.

Ő így született, eleinte bánta sorsának csúszó létét, de mióta olyan bögyösre gömbölyödött, kicsi aranykupola kerekedett körbe-körbe – persze csak házának belsején, hogy ne irigykedjenek a hasmánti versenytársak –, már nem búsul, hogy csúszva-mászva erre a mászó életre született.

Egyeseknek erőfeszítésekbe kerül, tán még meg is marják önnön becsülésüket – valami ilyesmi szót használnak –, s marcangolják magukat, pedig átlátszó dolog ez. A lényeg, hogy nem szabad házatlannak lenni!

Hullámzó hasonmenésben elkeveredett a világ összes fűszála közé. Hátán a farbeosztmányú alácsúszmány-palotájával csendesebb lett.

Ej, ha a többiek tudták volna, miféle felújításokat engedhetett meg magának, talán ők is használják tekergő, nyirkos tudományukat, de ez a csiga, az a csiga, amelyik lenyúlta és megtartotta magának a titkot. Nem küldött kisbírót egyetlen utcasarokra sem, hogy szétdobolja, “lám, amott tekereg nyekeregve a lágy nevű, nem csontos”.

Züllött életet élt, már arra sem emlékezett, hogy tényleg kicsontoztatta magát, vagy eleve – gerinc nélkül – csigasúllyal ajándékozta meg a szerencse.

Be-bemászott, végigtapogatta a fal aranyberakását, fel a kupola legtetejéig. Palotája egyetlen helyiség ugyan, de tökéletes búrája van, és a hiperluxus, minden csigáknak kijáró, oldalas hátdögönyöző, pihe-puha, meszesített falak.

Hogy szép legyen az álma, valahol a belső palota legeldugottabb zugában egy csinosra szabott trónust rakatott. Mennyit szenvedett a tudattól, amiért csak nézegetheti, mert míg házatlan csigáék függetlenek, addig ő függ a házától, ilyen értelemben már feltétlenül irigyelte őket. De a trónus alatt valódi gyémántkoronát hasoncsúszott össze magának, amit kéz nélkül ugyan, de tapogatóival igen ügyesen rakosgatott néha-néha a fejére.

Tulajdonképpen mikor bent tartózkodott, folyamatosan.  Már ki se jött volna – annyira elandalította az élettől kapott busás ajándék –, de néha muszáj volt. Félt, nehogy titkos adományozója nyálkáncsúszás nélkül megvonja tőle házának belső dizájnját.

Ő egy boldog csiga volt, amíg a fűszálak és járdaszélek csendes zugában be nem tévedt egy kóbor macskába. Álmában történt a dolog, a “miaú” hang kiadója el is csodálkozott, hogy hirtelen roppantott csigapecsenyéje sosem volt még ilyen recsegős-ropogós, teljesen mintha megcsontosodott volna… Aztán legyintett egy nagyot, és néhány egészséges nyelés után dobta a világ gondjait, szokásához híven feldorombolta magát egy háztetőre.

Mi ebből a tanulság? Semmi esetre sem az, hogy a hason csúszás minden esetben idevezet. Az ellenkezője sem, hogy csigánk elmúltával, vele együtt ott hagyta volna a világot minden csúszómászó.

Azt is tudta, amikor a begubózott csiga sorsára jut, neki is vége lesz...

Ám a gondolatok nem mindig fedezik a valóságot, egy óriási dörrenés elnémította a “snell, snell”-t, és megint beállt a csend. Remegett minden tagjában.

Nagy nehezen jutott le a sok kavargás a tudatáig, még mindig támaszkodva, egy régi puttony málló, gyenge hátoldalán.

Állát a puha szalmabucka támasztotta, és csak nézte – közvetlen közelről –, amint zöldesbarnává vált minden korábban csodás szín.

 Elvárható a rendkívüli vidámság, aki túléli, mehet a következő pincéhez...

Egy menetoszlop csendben zümmögte a “Százados úr, sej-haj”-t, “Őrmester úr, sej-haj” átirattal. Ez valószínűleg kötelező volt. Beképzelt alak lehetett az altisztecske, többek között ezért sem áhította különösképpen a mundér felöltését.

Egy-egy újabb becsapódás megrezgetett mindent, és belevakított sötéthez szokott szemeibe. Nem bírta, és halkan, tenor hangon elkezdte énekelni kedvenc nótáját.

Nem volt neki soha pici faluja, de olyan volt ez a nóta, hogy megszorongatta a szívét, vasmarokban tartotta, szinte már fájt a mellkasa a keserűségtől és egyedülléttől. Ivott még egy korty bort, aztán félretéve minden elővigyázatosságot, magasabbra emelte a hangerőt. Szépen, dallamosan énekelt, bánattól szorult szívvel, hunyorgó szemmel. Családra gondolt, egy kis házra, feleségre, gyermekekre. Annyira hétköznapi vágyak ezek. Vajon összejön neki?

Álmok meg félálmok, család valahonnan! Ha nem Katit, akkor mást, de csak talál magának, és lesz egy olyan kislánya, akit mindenkinél többre becsül. Fia is lehet, ha nagyon kell, nem válogatós, de a lányokat úgy lehet babusgatni, hogy csuda. Majd viszi őket a strandra az asszonnyal, hadd fürödjenek, az ilyen gyermeki népek azt nagyon szeretik, ő meg a partról nézi elégedetten, öltönyben, nyakkendőben. Ez is eljön egyszer, mert el kell jönnie.

Muszáj, gondolta, s most az egyszer fittyet hányva saját biztonsági szabályaira, teli tüdőből énekelte: “Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel, /főzze meg a vacsorát: / úgy várja, várja, úgy várja, várja, / úgy várja haza az urát”. De szép is lenne, ha sikerülne. Nem baj, ha nem Kati, lehet Irén, Eszter, Margit vagy bárki, csak szeresse.

Megébredt. Miután sem magyar, sem német nem volt a kinti harsogás, biztosra vette, hogy megint csak orosz lehet. Félt, egy hordó mögé bújt. Jobban elbújni már nem tudott, és a hangzavar egyre közeledett, majd csendesedett távolodni hallatszott. Úgy látszik, találtak egy könnyebben megközelíthető pincét. A csend beállta után még fél napig óvatosságból nem zajongott, a lélegzetét is visszafogta, nehogy magára hívja a figyelmet.

Újra elaludt egy kicsit, ismét érdekeset álmodott. Volt is családja, meg nem is, valahogy senki nem szerette. Vajon tett érte? Minden bizonnyal, nem mindig a környezete volt a hibás. Lassan az ágyúdörgésben részlegesen elvesztette hallását. Milyen érdekes! Pedig olyan messze volt az a frontszakasz, sok kilométerre.

– Mihez kezdek most? Hideg is, nyirkos a pince, pedig száraz volt, mikor beköltöztem.

Ráfolyt az ónos eső. A leghátsó hordó mögötti vackán dideregve szenderült el, és álmában látta a mészáros házának helyét. Lövedék csapódott be, senki és semmi nem maradt életben.

– Ki szabadít fel az inasévek után? Hiába tanultam meg a szakmát?

Megint megébredt. Felkelt, és kikémlelt az ajtón. Érzékelte, hogy valóban gyengébben hall, mint előbb, pedig síri csend fojtotta az ijesztően magányos, sötét hegyoldalt. Kicsit jobb kedve kerekedett, de elővigyázatosságból esze ágában sem volt az önként börtönéül választott – életét becsülettel megóvó – pincét elhagyni. 

“Nem idevaló születésű vagyok én, / messze földről idevándoroltam én. / Így jár, aki messze földről idevándorol…” 

Ezt nagyon szívesen énekelte.

Álmában a “van is, meg nincs is családja” udvarán tett-vett, alig várta a reggelt, amikor olyan lelkesedéssel indult munkába – azzal a tudattal, hogy hasznos tagja a társadalomnak –, mintha a legmagasabb funkciók birtokában lenne. Nem nagyon tudott írni, olvasni is csak alig, de az esze borotvaéles volt, pillanatok alatt oldotta meg gyakorlatias helyzetek dilemmáit.

Tökéletesen nyugodt volt, a főnök kedvence, aki a kiszuperált motoros targoncák után először kapott elektromosat, és mikor a kényelmetlen állva-vezetősöket is lecserélték emberközpontúakra, amiken ülni is lehet, ő volt az első, akit megtisztelt a vezetőség egy ilyen jármű kezelésével. Boldog és büszke volt magára és családjára, ami volt is neki, meg nem is.

Büszke volt, mert még az igazgatót is lefőnöközte, néha igazgató úrnak szólította, és abban az óriási gyárban, ahol hat-nyolcezren is dolgoztak talán, név szerint ismerte. Soha nem reklamált a főnök úr megszólításért, tudta, hogy Pali alig gagyog románul, bár nagyon igyekezett szaporán darálni a szájában alig forgó nyelvével. De ami nem megy, az nem megy, ezekből általában csak kispekulálható, éppencsak érthető szövegek sikeredtek.

Amikor kellett, túlórázott, s ha netán a tejesüvegeit a kelleténél mélyebben meghúzta, ötkor akkor is kelt, mert a gyár dudált. Na, melyik? Hát az, ami az övéké... Valószínűleg tévedett, de legalább így érezte.

Azt gondolták, hogy képzelődik, de csak az egyedüllét hozott ki belőle egészen elképesztő fantáziálásokat, és bizony ez a rendbontós, gyerekvezetős sajnos be is következett.

Egy gyerekseregnek magyarázott az ismerősnek érzett hely előtt.

– Gyerekek, megérkeztünk, itt álljatok szépen sorba, és nézzetek arra! Mit láttok?

– Ez egy szuper…

– Tudjátok, volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gyár. Ledolgoztam én ott a magamét, több mint egy negyedszázadot. Sokszor többet ér, amit az ember belül lát, mint ez a siralmas, libabőrt keltő, gusztustalan külvilág. Nos hát, elég nehéz kiszámítani a valódi helyet, mert nem panelek, hanem magánházak sorakoztak itt, az út mindkét oldalán, de ha jól számolom, valahol itt kellett lennie a bejáratnak. Első nap megcsodálhattam a XIX. század esztergaremekeit. Szíjáttételes, két sebességre állíthatókat, menetvágásra és hasonló fölösleges cifrázásokra teljesen képteleneket. Azt mondom, aki azokon dolgozni tudott, tényleg esztergályos volt!

 De hagyjuk a fölösleges nosztalgiát az esztergák és a gépek irányába, térjünk át a targoncámra. Ott, az út túlsó oldalán, látjátok, kicsikéim? Ott balra helyezkedett el a tulajdonképpeni gyár. Itt a portásfülke mögött egy csinos igazgatósági épület volt. A főnöktől kaptam a targoncát! Mondanom sem kell, mi már egy ilyen összeszokott társaság voltunk, ahogy annak idején mondtuk volt. Azt a gyári megveszekedett időszakot soha nem fogom, nem is akarom elfelejteni. Azokat, akik képesek voltak lebontani, én is örömmel lebontanám.

Behunyta szemét, és keservében majdnem elordította magát.:

– Ez mi? A gyár vagy a gyár helye? Van itt egyáltalán, vagy volt gyár, esetleg lesz? Most meg mi van? Egy háromhektárnyi óriás tűnt el a világrengető nagy semmibe. Miért csinálják velem? Vagy nem csinált senki semmit, csak minden összekeveredett, mint a két kerge ökör fejében.

Hiába a meghökkenés és az önmarcangolás, talán jobb, hogy ezt ő ott nem érhette meg. Annál inkább büszkélkedhetett, amikor privát engedéllyel sikerült, talán többször is, körbetargoncáztatni a Gyönyörűt, aki még a csak állóhelyes járműben is látta. A kényelmesnek tekinthetőre fel is ültette.

Meg kellett élnie azt is, amikor a saját szerzetű házikójának megnagyobbítása után, a munkában önként segítők, majdnem minden irányból azzal kezdték vádolni, hogy a ház nem is az övé.

Álom? Vagy ez az életem? Én nem vagyok olyan, mint két kerge ökör, akiről a petróleumlámpa mellett egy este Macódi Pista bácsi mesélt. Talán inkább hülyéskedett azzal, hogy a két állat nem is tudja, hogy húz. Azt hiszik, hogy a levegőben lógó jármot taszítják előre.

Nem is biztos, hogy olyan kergék, fütyülnek a megalázásra, meg arra, hogy mindig verik és esetleg velem együtt tök hülyének nézik őket. Nem adják meg magukat, éppen a püfölőket tekintik ostobának.

Dünnyögőn mennek ronda szerepükben. A bakról már apró, levegőnyelte pelyhekké csépelte ostorát Miska, de a sebességváltó ilyetén formában – az összesen nyolclábú, bő két lóerős, ütemtelen mozgatóknál – nem működött. Úgy ringtak jártukban jobbra-balra, mint csendben dülöngélő, jámbor szédelgők, és a jobb szélső mogorván bökte oda ostobaságában osztozó társának:

– Szerinted normális ez? Tolatja velünk a semmibe lógó jármot. Még azt is elintézte, hogy ötvenszer olyan súlyos legyen, mint reggel volt, csak hogy kínozzon minket. Ehelyett nyugodtan heverészhetnénk az istállóban.

– Igen, barátom, az este oldalba akartam döfni ezt a kis pattogót, hát nem orrba szúrt a villával a két balkezese, amikor vacsorára kongattunk neki kolompjainkkal.

– Nos, ezt már letárgyaltuk sokszor, hogy gyengébbeket nem bántunk, még ha ilyen mihaszna is, legalább tisztességes koszton tart. A tehenet is csak azért nem döföm meg, mert olyan gyengécske.

– Nagyszájú, állandóan kötekedő! Nem tudom, mire célozhat, de folyton borjúkorunkra mutogat vissza, sejtelmes, gúnyos mosolyával.

– Ha már így mondod, a ló meg állandóan piszkál, miért nem állva alszunk, mint ő. Nem akarja tudomásul venni, hogy húzzuk az igát egész nap, és bedagad a bokánk, meg a térdünk.

– Valahová őt is elviszik reggelente. Fogalmam sincs, mit csinál, de azért ez nem járja!

– A ló más lapra tartozik, őt szívesen feldöfném, de még sosem kerültem olyan közel hozzá. Nagyon messze tartanak egymástól, azt hiszem, azonos kategóriában vagyunk vele.

– Igen, én is úgy gondolom. Csak végre magyarázná már el valaki, miért kell tolni ezt az iszonyatos, levegőben lógó, semmi hasznú jármot itt magunk előtt, mikor ez a szerencsétlen még arra sem hajlandó, hogy leszálljon, és segítsen a szekeret tolóknak. Valamitől mozog és jön utánunk, tehát taszítják. Gondolom, ilyen kis selejtes erejűek, mint ő. Mert ugye, ha értelmes munkával megbíznának, galoppozni is hajlandó volnék! Járom sem kellene, nekitaszítanám a fejem, és trappolva tolnám a szekeret, veled együtt.

– Éppen így gondoltam én is. Az, hogy ingyen nem adják a reggelit, ebédet, vacsorát, még csak érthető. Bár nem soványítanak, de a kényszermunkának ezt az alantas formáját – hogy egy oktalan, levegőben lógó marhaságot toljunk –, nem vagyok hajlandó, lelkes odaadással csinálni!

– Akkor, ha jól látom, mindenben egyetértünk, amíg rendes munkára nem fognak, ellődörgünk itt békésen beszélgetve. A bőrünk úgyis sokkal vastagabb annál, semmint a cséplésből bármi kellemetlent érzékelnénk. Még jól is esik, hogy hajtja a legyeket.

– Ez így van. Mondd, te láttál valamikor szekértolókat?

– Nem, azok úgy tudnak futni, de úgy! Mire leszedik ezt a levegőben lógót – ami attól a pillanattól kezdve többet nem lebeg, egyből földre pottyan –, hiába fordulok gyorsan, a szekér végénél már senkit nem találok. Elfutnak! Talán félnek, vagy gyávák, esetleg megfenyegették őket… Lehet, azok is csak akkor kapnak vacsorát, ha szekértolás után, értelmetlenül egy jót futnak.

– Enni is kell, meg heverészni is valahol, muszáj eltűrnünk, de azt hiszem, kész egyezségnek tekinthetem – mintha már rég megbeszéltük volna –, a koszt, kvártély ilyen lealacsonyító munkával történő megfizetéséért, ne várjanak tempót. Úgy látom, ez idegesíti őket a legjobban, ezért – tudom, hogy nem esik nehezünkre – holnap is, és az összes majdani, egyszer valamikori napon, örökre, a lassúnál is lassabban toljuk, semmibe lógó, haszontalan rabigánkat.

– Csapj a fülemre a füleddel, megkötöttük az alkut!

Ilyen lenne? Nem! Ő inkább ott hagyja az összes fél szelet kenyerét, ha egy pici is marad valahonnan, semhogy abba a bekerített balgaságba jusson.

Visszafeküdt a szénára, és keserű gombóc kerekedett a torkára. Cikóriamezőkön rohant, talpát szétsebezte a kemény tarló, szívét az élet smirglije dörzsölte át. Fázott és emlékezett az álmában látott, széles, pocakos, tagbaszakadt, ötven év körüli öregre. Mindenki így hívta álmában! Testsmirglitől zúzódott sajgó szívével felpillantva rémlett fel benne a vézna kamasz – akit mindenki fiúnak szólított és egyszer csak mindenki öregnek –, átmenet nélkül. A fiú, az öreg…

Ugyan véget ért az a mocsokság is, de sosem tudta kitörölni a fejéből. Néha magának mondogatta, hogy a mi életünk is kérészféle, alig kezdődött, máris vége lett.

Aztán benyúlt az ablakba, az odakészített literes tejesüveget meghúzta, persze bor volt benne, és sepert tovább. Rá sem hederített, hogy egy ideig a fiú volt, aztán meg az öreg lett.

Bevágódott a kantinba, annyi segített, amennyit kértek. Néha megebédelt, de annak sokkal jobban örült, hogy amikor szerzett két viaszosvászon szatyrot, boldogan hagyták, hogy vigye a maradékot.

Feltette őket a bicikli szarvára – így nevezte a kormányt –, és egy-két süldőt felnevelt. Olyankor megnőtt az értéke, mert a mestersége – amiből tényleg nem volt, ki felszabadítsa; főnöke ott felejtette magát valahol nyugaton – a vérében volt. Nála visított legkevesebbet egy disznó. No persze nem irigylem őket, de ott abban az üres házikóban, amit rögtön a háború elmúlta csend után önkényesen elfoglalt, és sosem vették el tőle, igazi úriembernek érezte magát a város szélén.

Olyan disznócsemegéje keveseknek volt, mint neki. Szőlőt telepített, mert a napi boradaghoz az szükségeltetik, és egy olyan pincét gyártott, ami messze alulmúlta ugyan egykori búvóhelyét, de tökéletesen megfelelt az üvegballonokba töltött bor tárolására.

Sosem adtak neki igazi nevet, tényleg úgy járt bizonyos értelemben, mint a kérész, bár az legalább átmulatja röpke életét.

Ropjuk, Kati! Sárgállik előttem a bál szivárványa.

Táncolni akarok, csábos derekú, vacok testvérem! Hallod a zenét, ahogy dübörgi a víztükör? Sapkámat félredobva pörgetlek, forgatlak, gyönyörűségem! Megbolondítasz, látom, te is megőrülsz látványomtól, nem bírok magammal. Fordulj kettőt, virágom, Kati, bolondul pörgő Béla barátommal is, addig én twistelek Micike szép szárnyú gyönyörével. Ömlik a talpalávaló!

Emlékszel? Én már nagyon homályosan, mert most csak a bál örömére tudok figyelni, de olyan buták voltunk, hogy dagadtra zabáltuk magunkat, ott lenn a padmalyban, egy üregben hasaltunk éveken át. Hacsak meg nem evett egy jókora sügér, vagy egy kecses béka. Megúsztuk, és milyen ostobák voltunk, nem báloztunk, csak hasaltunk, mint valami lebénított megkergültek. Ettünk nyugodtan, a víztükörről alig volt halvány fogalmunk. Megsúgom, nekem semmi, nem is tudtam, hogy létezik. És most végre, nézd, milyen szép lettél! Azt hiszem, én is jóképű, stramm gyerek lettem, abból a kövér, fekve evőből.

Katikám, menj már végre, fordulj mással is! Te is olyan voltál, hogy eszembe nem jutott volna, nem hogy táncolni, de még beszélgetni sem veled.

Most valami kiszabadított a bénult tudatú, esztelen kérésztelenségből, feldobott ide, ebbe a böhöm nagy táncterembe, ahol, ha jobban osztjuk magunkat, éveken át rophattuk volna, rohamsisak nélkül.

Micikét is megpörgettem, meg Sacikát is. Kati, merre vagy? Kit érdekel, bálozzunk, gyerekek! A régi, pondrókori rossz szokás, a zabálás, végre kiment belőlünk.

Huncut szemed kacsintása nélkül is félredobnám örökre, de elég, ha rám nézel, már pörgetni akarok, és látom, te is, Kati. Tűzben pörgünk itt a víz felett, remek zenére, nem esetlen totyogósat, hanem kérészhez méltó okosat. Adjak egy cuppanósat? Hoppá, hol a szám? De minek is az nekem, különben sem akarok enni, csak ropni és vigadni, meg pörgetni, forgatni téged. Látom, te sem akarsz egyebet. Hogy hull a nap, onnan fentről, amit csak nagyon rövid ideje ismerünk.

A bajom, mi? Mindenesetre nagyon jók a szervezők, a táncterem parkettje csillog. A víztükör és ez az egyenletesen hulló, mosolyszemüvegű, ritka szép dekoráció még jobban pezsdít. A túróba, nem nagyon hallom a zenét. Kati, hol a fészkes fenében vagy? Nem baj, keressük Micikét, Sacikát, Jucikát, vagyunk itt még bőven.

Gábor, Béla, hol vagytok? Fiúk, lányok, ne ostobáskodjatok, a bál tart! Épp most duplázódott meg, vagy lefeleződött? Nem tudom, de még mindig szivárványokat látok a homályos, fullasztóan buborékoló zajban. Szólni kellene a zeneszolgáltatóknak, hogy romlik a minőség. Érdekes, a díszek is egyre ritkábbak, de milyen szép a parkett! Teli van, csak rosszul látok. Vajon mivel? Azért sem nézem meg közelről, én még ropni szeretném úgy száz évig, vagy kettőig. Annyit aludtunk ott a padmalyban, az üregeinkben. Most semmi kedvem hozzá, de egyre álmosabb vagyok. Megyek, lefekszem, úgy látom, a parkett gyönyörűen alkalmas rá. Odaheveredem, egy picit szundítok, aztán folytatom, ahogy csak belefér. Majd ropjuk Katival, vagy mással, kit érdekel.

Most menjetek a szöcske padmalyú kövecsek közé, én recébe font hajú Katimmal akarok álmodni egy nagyot, és utána… Mit is akarok utána csinálni? Utána… Nem érdekes, most csak aludni akarok. Majd ha felébredtem, akkor… Na, mi lesz akkor? Hűha, úgy látom, Kati is elaludt, nem zajongok tovább. Remek szervezés, a padló ringatózik, hogy jobban aludjunk. Ha jól látom, már senki sem táncol, de ilyen egy rendes bál, ropjuk majd ébredés után! Na, szundi-bundi. Robi sem beszél többet, a körkörös alvás, pereméről berántotta, és koncentrikus körökön keresztül nyomta a közép felé, egyre közelebb, aztán elérte a közepet, és aludt, mint a többi.

Himbálózva, szétterülve, buli után kimerülve, örökre…

Őt is összevissza himbálta az élet, mint a tiszavirágot. Egyszer megkérdezte az igazgatót:

– Mondja, főnök úr! A postás házhoz szállítja nyugdíjat?

– Aki megéri, annak igen.

– Na, főnök úr, de csúnya viccelés!

– A mi népre és jólétre alapozott társadalmunkban még legalább húsz-harminc évig adják majd a nyugdíjat.

Ez a mondás annyira fellelkesítette, hogy aznap kéretlenül tovább bent maradt két órát.

Hallása bántotta, bár nem vált siketté, de a suttogó hangokból semmit nem értett. Jó sokáig igyekezett ezt titkolni, érezte, ezzel vissza lehet élni. Egy idő után, a rengeteg blöffből visszajelzett, helytelen válasz lebuktatta.

Egész életében nem heverte ki a bujkálást. Rengetegszer azt álmodta, hogy a szénavackán fekszik egyes egyedül, és bizony nála magányosabb ember – elég sok testvérrel ugyan – nagyon kevés élt.

– A vén marha, már megint itt mászkál. Vigyorogjatok már a halképébe, mert a végén még megbántódik. Addig is kitalálom, hogy azt mondta, másszak bele egy csuporba. Unatkozom, lefeküdni sincs kedvem, na, gyertek, gyerekek! Éjszaka, mikor alszik, kimegyünk fagyoskodni, beülünk az árokba, hadd sajnáljanak.

– Suttogjatok csak, mint varjak körül az őszi levelek! Előbb a levél potyog le, aztán a varjú. Nem ezt kívánom nektek, így, az örök munkaruhám alól sem. Olyan idegenné lett mindenki.

A volt – nincs, van is, nincs is családja mint egy hegyormon büszkén álló, mégis végtelenül magányos egy szál fenyőt hagyta el. Lágy hangon dúdolt álmában, miközben öregedő maga, kaszáló mozdulatokkal, monoton, de mégis megnyugtatóan seperte az udvart.

Pompónia sokszor megcsinálta ezt a játékot és egyebeket. Katit elvitte valaki vagy valami talán örökre, így vele kellett megelégednie, de nem volt válogatós. Úgy szerette, mint rugdosott kutya a gazdáját, pedig tudta, hogy a túl csendes szavak vágó éllel bírnak, és róla szólnak. Lenyelte.

Csak a Szemefénye – ahogy ő nevezte: Kislyányom –, tudott mosolyt csalni az arcára. Elég volt annyit mondania: apukám, és ha tehette volna, vajas kenyéren terül szét, olvadtan a szeretettől.

A kevés iskoláját meghazudtolóan, kislánya kiváló segítője volt. Negyedikig az osztályelsőségre segítette.

Olyan szép, nagy szemekkel tudott nézni, hogy elalélt tőle. Olyankor megfeszítette a már kikerekedett pocakját, és hagyta, hogy üsse, mi több serkentette, s a gyenge kis öklök visszapattantak munkában edzett hasáról.

Sosem volt kutyája, a macskákat meg talán nem is szerette annyira, de a fáskamra és disznóól közé nagyon szívesen beköltöztetett volna egy ebet.

Amikor a gyönyörűsége valami nagyon németes nevű alakhoz ment férjhez, folyamatosan, éjjel-nappal aggódott, hogy megöli, mert a németek már olyanok. Előzőleg, valamelyik balkáni háborúból a közelükbe telepített, átmeneti ott-lakók egyike megtámadta, vagy megkörnyékezte hajas babáját, előbb fejszét ragadott, majd úgy gondolta, meghagyja a fának és a disznóknak, egy vasdorong is megteszi. Fogta, de máig titok, hogyan is maradt a dolog emberhalál nélkül.

Mikor a németes nevűről valahogy kiderült, hogy csak a hangzás megtévesztő, megnyugodott. A következő disznóvágáskor kitüntető fejfogást engedett neki. Az illető nem olyan nagyon örült, de ha halni kell annak a disznónak, valaki úgyis lefogta volna. Perzselt, kapart, s bár szinte szót sem váltottak, valami barátságféle, ha más nem, bizalom alakult ki kettőjük között.

Este mindenki meglepetésére az öreg kijelentette, a disznó fele a fiataloké, mert csak egy félévi jövedelmével tudta megajándékozni őket egybekelésük alkalmával.

Nejének visíthatnékja támadt, azon gondolkodott, hívasson-e mentőt vagy játsszon el egy bokaficamot.

Negyvenen túl volt, már rég zsebelte a nyugdíjat. Azt persze sosem latolgatta, hogy havi jövedelme csupán a család negyed napjára elégséges. Sosem tudni, miért, néhány heti munka után beteg lett. Olyan beteg, aki reggeltől estig (szükség esetén két napon át is) bírt volna dolgozni.

Érdekes szociális hozzáállás... Nulla ledolgozott évvel, egy kilónyi húsra való rokkant nyugdíjat még így is megítéltek.

Hasogatni való fa mindig volt a kertben és az udvaron, és annyi munka akadt, hogy a házat mondhatni kizárólag alvásra használta. Annyi mindent átgondolt, hogy ki sem nézték belőle.

Egy alkalommal egy öreg házaspár hézagos és gubancos beszélgetésén gondolkodott, mert látta a Szalonnás Imi bácsit és Nóra nénit, amint látszatra elmegy az eszük, de ő bizony tudta, hogy nem az történik. Sajnálta őket, tudta, milyen az, mikor a front átvonul, még ha ez egy egészen más harcot feltételező is.

– Frontátvonulást mondanak az előrejelzők holnapra, csak azt nem tudom, hogy kicsi vagy nagy frontot. A kis front nem gond, ott viszonylag kevesen pusztulnak el. A nagy front esetében, általában úgy hullanak az emberek, mint szúnyogirtásban a zümmögők.

– Emlékszem, mikor hazajöttél a frontról, sok mindent meséltél az átvonulásokról. Szerencséd is volt, mert ellőtték az eszedet, így aztán leszereltek.

– Tényleg, asszony, ahogyan mondod, dereng, hogy ellőtték valamimet! Az eszem lehetett? Az a fontos, hogy nyugodtan itthon vagyok, és nem kell a halál arató-cséplőgépével egyenlősdit játszanom. Hol a fenében van az embernek az esze, nem tudom, de sokakat megmentett már, annyi biztos.

– Mesélik, hogy hozzád hasonlóan, mások is az eszüknek köszönhetik megmenekülésüket. A legjobb tudomásom szerint, ha nem csal merengő emlékezetem, van, aki a zsebében hordja, mások a retiküljükben, és most ugrott be, hogy én a széfben tartom. Mekkora az ész tulajdonképpen?

– Változó. Egyeseket, ha megmentett, akkor talán zakójuk belső zsebében hordhatták, mondjuk a szív magasságában, és lepattintotta a lövedéket. Nem tudom, hogy lehet-e olyan méretű, mint egy korabeli, teljes testet védő pajzs, de akár azt is el tudom képzelni. Akkor nekem jó nagy eszem lehetett, hogy csak azt lőtték el, mert minden egyebem ép. Te is jobban tennéd, ha a széfből kivennéd a magadét – most így frontátvonulás idejére –, ha már ilyen védelmező erejű. Különben hányra mondták?

– Valamikor a hajnali órákban kezdődik, de tudod, milyenek ezek az előrejelzők, folyton tévednek. Lesz abból délelőtt tíz is, persze sosem lehet tudni… Én azt mondom, feküdjünk le idejében, már este tíz van. Ha mégis rendesen megérkezne a front, akkor legalább legyünk védve.

– Te az eszeddel, én meg ugye le vagyok szerelve, vagy nem? Tudod, mi ugrott be most így? Valamikor, régen azt hallottam, hogy akadnak, akik a fejükben tartják ezt a – hogy is mondják – ja, eszet, amit nekem ellőttek, mélységes hálámra, hiszen az életemet mentette meg az észlövés, de elég nagy marhaságnak tartom. Képzeld el, ha valaki nem kívül tartja az eszet, akkor hogy tud az védeni?

– Én meg azt hallottam, van, aki a fülében tartja, az már ugyanaz, nem? A fül is a fejen van, meg ami a fülben van, az is a fejben van. Nem akarok vitázni, egyszerűen csak azért mondom, mert a fülemmel hallottam, amint mondták. Gondoltam, hátha arra lakozik.

– Mondd, akkor én most hadirokkant volnék? Azt nagyon nem szeretném, azok sántikálnak, bicegnek, meg hiányzik nekik valami. Nekem semmi nem hiányzik, mindenem megvan, ugye?

– Teljesen ép vagy, mindössze az eszedet lőtték el. Esztétikailag tökéletesen nézel ki!

– Látod, mekkora mázlim van, kicsikém! Na, jöjjön az a nyavalyás front, menjünk aludni!

– Ideadnád a járókeretemet? Messze van a hálószoba, és ha netán erősebb front jön, menekülni szoktak. Tudod, emlékszel, nem? Mikor leszereltek, utána is egy csomót kellett menekülni, arra is szükség volt!

– Itt is szükség lesz a járókeretre, a botomat is készítsd oda. Jut eszembe, Magdika hozott egy tál cseresznyét, egyél meg néhány szemet, nagyon egészséges arra a… micsodára is?

– Valami jönni fog, vagy nem?

– Meg el is lőttek valamit.

– De hogy ellőtték! Nagyon ellőtték. Menjünk aludni, szép álmokat!

Disznótorok után jó nagyokat nótázott a maga kedvére, de bekapcsolódott mindenki, s olyankor a meghökkentő, bizarr történeteivel ámulatba ejtette a távolabbi rokonokat. Pompónia nem örült, egyre inkább nyomasztotta, hogy nem tud már végre megszabadulni tőle. Aztán jót mulatott ez az öregfiú, amikor a kamrában lógó sonkáról mindenkinek valami gyilkosság jutott az eszébe.

Nevetett. Olyan komolyan mesélte, amit kitalált, hogy mindenki hideglelést kapott. Aztán persze hahotáztak.

Tudjátok, úgy nézett ki, hogy kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel, átgondolt szándékkal lép a terembe. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt, és a kilincset eltalálva visszataszította az ajtót.

A helyiséget áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte… Vajon mennyi ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az idő.

Belépés előtt azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de csak állt megkövülten. Bal kezének mutatóujjával bökött rajta egyet, az elkezdett himbálózni… Már olyan volt, mint egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp a lába elé zuhan…

Közelebbről még áthatóbb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott objektivitással nézte. „Mi lenne, ha levágná?” Erre gondolt, aztán megsajnálta a zsineget, kár volna érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára, valamikor a tél kezdetén, még olyan boldog, pirospozsgás formában látta. Tényleg, akkor három hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak...

Az illendőség azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte. Emelte, és hosszában vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt sonkából.

Megébredt ismét. Ugyanazt a szorítást érezte a szívében, mint a dörgő ágyúk és a jövő-menő hadseregek borzalmában. Végigsimított az arcán, úgy reflexből, borostás volt és igen kerek. Felemelte a fejét és visszazuhant az ágyra.

    

Katit nem tudta kiverni a fejéből. Ott volt, míg szuszogott, aztán az otthoni elszigeteltségnek vége lett, váltak. Pompónia nem bírta tovább a szenvedőt játszani. Bár folyamatosan panaszkodott, igazán senki sem sajnálta, mert ahol a lóláb kilóg, ott erős a kocsonyabűz.

A talán már negyven éves korában is öregünk, ekkor került élete legkeservesebb szakába. Külön költözni nem tudott, és egy lakásban hallgatta, amint volt párja szapulja a végtelenségig. Mégsem ütött, nem ordibált, csak nyelt nagyokat, és bőgött, mint egy gyerek, mert abban a tizenvalahány évben néhányszor tényleg nem bírta visszafogni magát, és odavágott egyet-egyet.

Pompónia közvetlen az ajtaja előtt egy cipős ládából kirámolt mindent, aztán vissza, és amíg otthon volt, ezt a tevékenységet folyamatosan végezte. Közben torkaszakadtából szidalmazta. Hadd hallja a vén marha, azokat a szavakat bizony még ő, az öregfiú is értette.

Pompónia mindennel próbálkozott, hogy megbolondítsa. A család összes tagját odacsődítette, sámlikra ültette, és mondta, mondta, mondta.

Az öreg úgy érezte, vagy az agyveleje, vagy a szíve robban szét, de csak ült, és hagyta csorogni könnyeit. Valamikor régen volt neki egy gázálarca, használta is, de olyan áporodottan átható bűzt, mint ez a szándékos emberkikészítési vágy, sohasem tapasztalt. Az összes gázálarcos tevékenységénél fojtóbb volt. 

“Ez a ház akkor is az enyém; Kati sosem mondott volna ilyeneket! Nem csinálná ezt, nem, biztos nem, se éjjel, sem nappal.”

Összeszedte minden erejét és énekelte: “Sej-haj, Kati, vasárnap kirándulunk...“.

Megcsuklott a hangja és elhallgatott.

Próbálkozott magát egyensúlyba hozni, de nem sikerült. Vasmarok szorította a szívét, még a bokájában is fájt.

Megharcolta a magáét. Nem volt ellenfél, mert ő nem támadott, hanem elviselte a támadást, mégis ez az egész olyanná vált, mint a szarvasbikák csatája.

Napok óta tartott a viadal. Kezdetben nem halálos, csak a szokásos, évi kényszeres egymásnak esés hajtotta őket. Néhány órányi fenséges agancscsapkodás után kattant a bilincs, bezárultak a reteszek mindörökre.

Fújtak, tépték egymást, habzó, verítékes vérrel vegyült az  alkonyat. Már minden levegővételért meg kellett küzdeniük. A két agancsos – úgy tűnt – soha többet nem hajlandó kettéválni, sem az ünők bája, sem vetélytársaik legyőzése, de még a másik leterítése sem volt már cél. Így elterülten, az utolsókat lihegve, végre mindössze ketté akartak válni. Vagy… de hát vagy nincs ebben a fenséges csatában, amelyik soha nem a halálért, hanem a győzelemért indul. A többi bika ügyet sem vetett rájuk. A kecses tartású ünők hiába voltak talán a legszebbek, szívüket legjobban megdobogtatóak, már rájuk sem hederítettek, hiszen mind a két éppen még fújtató, örökre küzdő, szabadulni próbáló – de facto – volt bikával mit lehet kezdeni. A negyedik, barnásan rőtlő naplemente előtt, hasonlóan gyönyörűséges, zöldjüket vesztett, elsötétült levelek lassú hullása kezdte belepni a két halálba menőt. Dupla gladiátorjáték volt ez, két vesztessel, kegyelemdöfés nélküli, szánalmasan keserves, hosszú haláltusával. 

Még elképzelte, amint két embertelen odaérkezik, és nekiesik a szerencsétleneknek.

– Józsikám, ezek már a mieink. Reméltem, hogy nem kell feleslegesen lövöldöznünk. A többieket sem akarom elijeszteni, a lőszerért is kár. Minden évben előfordul egy-egy ilyen. Add a vadászkést!

 – Imrus, ezeknek már kés sem kell. Élnek egyáltalán? Hiszen a szemük meg sem mozdul.

 – Élnek, Józsikám, de már nem sokáig. Nincs erejük pislogni. Na, add már, nekik is könnyebb lesz. Milyen jól fog mutatni a falon ez a két fenséges agancs, az egyik nálad, a másik nálam! A szarvashús sem utolsó elemózsia. Menj, hozd közelebb a terepjárót, gyorsan tűnjünk el, mielőtt valami buzgó vadőr felfigyelne ránk! Gyönyörű trófeákkal büszkélkedhetünk majd, nem úgy, mint a piszlicsáré, lesből bámuló, üres kézzel hazasomfordáló, felesleges szabályokhoz kötődő, pancser vadászok, akik ezt a gyönyörűséget képesek lettek volna tán még szét is választani, hogy a lehetetlenből újra éledjenek. 

Őt is élve faragták, nyúzták, nyűtték.

Pihennem kell, így nem tudok reggel bemenni dolgozni – gondolta –, ilyen nem fordult elő az elmúlt negyven évben és nem is fog. Reggelre összeszedem az erőm, van még egy kicsi a nyugdíjig, nem szégyenítem magam betegeskedő nyafogással. Még hogy betegszabadság, aki dolgozni akar, az dolgozzon! Dolgozni szabad, és csak az nem dolgozik, aki nem akar.

A falnál fehérebb volt, homlokát kiverte a hideg veríték, remegett, és a mellkasa sajgott. Nem lehet baj, gondolta, volt őneki már betegsége kisebb is, meg nagyobb is. Egyszer már túlélte, most is rendbe kell jönnie, ráadásul reggelig.

Egyszer már súlyos bajt is túlélt.

Soványka gyerek volt, kimondottan vékony testalkatú, egészen addig, amíg a húsboltba kerülés gyökeres változást nem hozott az életében. A vékonyka kamasz, soványsága mellett buzgó szorgalommal – nem utolsósorban, bizonyos jutalmak reményében –, serényen vállalta a mindenkori túlmunkát. Roppant rövid idő után, ha kézzel nem is foghatóan, de mérlegen jól mérhetően sikeres vállalkozásnak tűnt önkéntes szorgalma. Reggel-délben-este, triplán étkezhetett mindenből.

Néhány hónap után tokát és pocakot eresztett, amúgy középkorú férfiasan. Egyre nehezebben mozgott, fájt a feje. Így kerek perec visszautasította a repetákat. Elég lesz egy csésze tej és egy szelet vajas kenyér is. Pár hónap múlva, még sok kilóval tekintélyesebbnek mutatkozott. Ő ugyan megmondta, hogy csak egy csésze tejet és egy szelet vajas kenyeret vacsorázik, de a konyhások azt többletnek adták neki!

Azonban a súlytöbblet több mint jól jött. Valószínűleg az életét mentette meg, mert hastífuszt kapott. Ágynak esve vacogó fogakkal, a láztól tüzesen egyfolytában hallucinált. Napokig nem voltak éber pillanatai, sem enni, sem inni nem tudott.

Rémálmában a házukhoz közeli, cserjékkel, bogáncsokkal tarkított, néhol tisztást rejtő, máshol gyomos réten rohant kitikkadt torokkal, kiszáradt nyelvvel, vöröslő és guvadó szemekkel levegő után kapkodva. Érezte, el kell érnie a Köröst. Hátranézett, és iszonyatában még jobban megszaporázta… Tucatnyi csontváz üldözte kaszákat lengetve…

– Ha elérem a Köröst, megmenekültem, ha nem… learat a Halál – gondolta.

Csak rohant, rohant, rohant, rohant… bogánccsal, tüskével karmoltan. És még mindig üldözték, egyre többen. Csontvázak kaszákkal… a Halál… Hűsítő érzést érzett, belesüllyedt a Körösbe…

– Megmenekültem – gondolta, és kinyitotta a szemét. A hideg vizes borogatás megtette a magáét.

– Éhes vagyok! – ez volt az első mondata.

Felült, a tükörbe nézett, már nemcsak a szíve fájt, hanem mindene.

Most úgy érezte, elsorvad, összemegy, elfonnyad, mint egy napégette virág. S bár végig magánál volt, mégis hallucinációszerű képeket látott egy emberről, aki szalmavackán forgolódott. Elmosolyodott, de hiszen ez a sógorom, hogy került ez az áldott jó ember ilyen szerencsétlen helyzetbe?

Szalmavackán csak forgolódott, a marhák is szétbőgték magukat, hogy valahová az istállón kívülre szorítsák a csendes, mínusz húsz fokot. Fogcogva csendeskedett az a figyelő, ablaktalan és tenyérnyi hézagú ajtók között. Egy kis szalma lángja lobogott a dobkályhában, talán ha ráfekszik, át is melegíti.

Kínlódott, nyolc éve nem aludt már ágyban, de köreiben a leszázalékolás ismeretlen fogalom volt. Boldog volt, hogy az őt mindenfelől meghaladó fizikai munka alól kegyeskedtek felmenteni, és az év összes napján – helyesebben éjjelén – „hatékony” tehénőrző-védő feladattal enyhítették életét.

Már megszokta a beszakadt oldalú épületet, ahová naponta sötétedéskor valahogy elbaktatott. Szabályos baráti kapcsolatba került az összevissza cikázó patkányokkal, egy-egy legömbölyített szalonnadarab, bőrke megvesztegető odadobásával.

Régebben pipázott, később maga vágta dohányból újságpapírba tekert cigarettákat pöfékelt, de már ettől is eltiltotta az orvos. Így álmatlan éjszakákon – mert hát októbertől április-májusig álomszünetre kényszerült – emlékképekből gyúrt mozaikkockák képzeletbeli ide-oda dobálásával töltötte meg a zenélő tehénbőgést.

Az ápolók sem ismerték jobban egyik-másik állatot, mint ő, pedig azok látták a soványítókúrán küszködőket. A hangjukból megmondta, Irénke, Mariska vagy Rozi lármázik.

Mindegyiknek nevet adott, kedvencei is voltak. Aztán elénekelt néhány búbánatosat. Ha jó kedve volt, ”rece-fice, bumm, bumm, bumm” töltötte meg a tehénfüleket.

Csak az első években unatkozott, utána sosem, mert Celofán, a fajtiszta korcs, göndörcsavarással idomult gazdája kiszolgáltatottságához. Pedig nem is volt az övé, a kutya a telepen lakott.

Időfolytával, már harmadjára találták a hazavezető úton összeesve, de mindig egy kis nógatásra, noszogatásra – ugyan már, Nagybíró bátyám, ne játssza itt a jellemtelent, egy kis szemérem is lehetne magában! – hazakínlódta magát. Ám negyedik alkalommal, akármeddig lökdösték, nem bírt ájultából csak szétesett romhalmaz maradni, képtelen volt pillanatok alatt csettinteni, mint a hirtelen felépült ház vakbuzgón, „ihajla, én örökké állni fogok”.

 Olyasmi látomásfélék lepték el, mint istállóbéli büdös vackán. Leereszkedtek a felhők, és már-már beléjük szagolt, egészen jól érezte magát, úgy, mint akkor régen, amire már nem is emlékezett… Sem sötét, sem túl világos nem volt, dunnafehér színű gomolygás ölelte, mígnem távolról egy rekedt hang, borgőzös áradása tódult rá:

– Keljen már, maga lusták megtestesítője, vonszolja magát haza legalább, ha már világos nappal is itt, a fénytől fénylő járdán szunyókál!

Felkelt volna, de mozdulni sem bírt. A borgőzös, hónaljból felnyalábolta és lábra állította.

– Ne kényeskedjen tovább, induljon végre!

Egy megbocsájtó hátbasuppantással útjára engedte, de az nyomban összecsuklott. Borgőzös egy arra járó menyecskét utasított.

– Eredj, szólj az asszonyának, hogy ez már megint itt fetreng. Jó dolgában reggelre tökre itta magát!

Hazakerült, és vánkosai között, házának nádfedele alatt négy napig szunyókált. Az asszony nógatta ugyan szürkületkor, hogy iramodjon, mert elveszti kiváltságos állását, de ő nem látott, nem érzett semmit. Nem evett, nem ivott, csak aludt, mint már évek óta nem.

Ébredése után, asszonyi csatarával díszített szobájában, már csak hófehér felhőket látott, melyeken át kedvenc teheneinek bőgése, plusz egy ismeretlen hang, duruzsolta körül.

Nyolc napig lebegett ég és föld között, amikor a sok gomolygó, fehér dunnaszerűség, egymással egyesülve égbe mutató spirálként emelte, arcát simítva, földi jóakarói közül, az örök világosságba.

Szegény sógor, nehéz az élete, de azért remélem, ezt csak úgy elképzeltem, vagy azt sem tudom, mit mondjak... Legalább én melegben fekszem, és ez a... Nem bírta tovább gondolni, kicsordult a könnye. Most ő is alszik.

Felült, megfordult vele a szoba. Úgy érezte, a szíve a feje tetején, gyomrában, a mellkasában és mindenhol fáj. Pompóniának nem mert szólni, még a hasizmai össze is rándultak, mikor arra gondolt, hogy ha bármit jelezne, esetleg nekiesne. Hófehér volt, és reszketett a gyengeségtől. “Orvoshoz kell mennem, különben nem jutok el reggel a munkába.” Ezért óvatosan felkelt, megpróbált csendben, mint a macska kimenni, de nem tudott.

Mindennek nekiesett, az asszony meg aludt, mint a bunda. Úgy érte el az utca végén álló köztelefont, mintha a világ összes hadseregét egyedül kellett volna legyőznie, akkor, abban a pincében, tizenhat éves korában, egy szál egyedül, de eljutott. Beszólt a mentőknek, hogy itt valami gond van, nem ártana, ha kijönnének, mert reggel neki munkába kell menni.

Leadta az adatait, és ott összerogyott.

A kedves hajdani párja a szirénázásra sem ébredt fel, reggel azt hitte, hogy bement dolgozni. Még sajnálkozott is azon, hogy elaludt, mert így nem tudta tönkretenni azt az éjszakáját is.

Egyszerű tragacs volt, inkább a nevében rohamkocsi, mint a valóságban. Egy matrac nélküli, rozsdás hordágyra fektették. Pulzust és vérnyomást mértek, kinyújtatták vele a nyelvét, s mert kétszázon felül a vérnyomás nem teljesen normális, százhatvanas pulzussal, a szívosztály felé indultak. A mentőben végigdőlt a hordágyon. Amint vízszintesbe került, látszólag el is vesztette eszméletét, úgy tűnt, csak a kórházban ébredt meg, ugyanolyan szorító fájással mellkasában, mint indulás előtt. A valóságban ébren volt.

Akkor érezte először, hogy óriási a tét, s egyben nem is olyan nagy, mert ő gőzbivalyként vágtatta végig a pályát. Mögötte van már ötven kilométernél is több. Nem kímélte magát, az eredményért szederbokrokon át rövidíteni. Hegynek fel ugyanúgy húzta, mint völgynek le. „A pályán mindenkinek végig kell futni, emberek! Ezt ti is tudjátok!” Cipőjében latyakos a sár, teste csupa karmolás, zakója ragad a verítéktől.

Miért ordibálnak? Ugyanolyan magányosan akart beérni, ahogyan végigdübörögte útját. Haladni kell, de nem mindegy, hogyan. Győzni kell, de nem bármi áron. Nem mindegy, hogy egy eltévedt bőgő kölyköt kivezetek, otthagyok, vagy beviszek az erdőbe. Élni akarok még! Ne kiabáljatok hát! Nincs két ember, aki ugyanúgy futnák végig a pályát. Ehhez nemcsak erőnlét, de ész és szív is kell! Tán ez utóbbi leginkább…

Megérkeztek, elvitték, és befektették a kórterembe. Másnap reggelig rá sem nézett senki. Akkor megkapta a szükséges kezelést, és két kórteremmel odébb taszították, az intenzívnek tekinthető szobába. Valamivel jobban érezte magát.

Arca pergamenszínű volt, és, kérem szépen, először nem érzi úgy, hogy megöli a pihenés, mert előzőleg, amint a szemét kinyitotta, máris késésben érezte magát. Behajította reggelijét, és nekiindult, mert az életet csak a munka teheti értelmessé.

Ekkor gondolkodott el azon, hogy ő egy oktalan alak lehetett, aki mások örömére dolgozta végig életét.

Nézte a betegtársakat, s magában legyintett egyet. “Ez nem így van, én mindig szeretettel csináltam mindent, ne okoskodjon itt a sok nagyfejű.”

Minden egyes tevékenység után, legyen az zsákolás, favágás, vakolás, egy jól markon fogott köszönömtől örömmámorba esett.

Az elégia kissé más műfaj, nem is tudom, miért kapcsolódik ide, de az öregfiú, az esti vaksötét beálltakor, ha az inában remegett a fáradtságtól, akkor is szomorkodott, mert elvesződik hat-nyolc tevékeny órája. Igen, az előbbi műfaj említése mégsem a véletlen műve, bár ő nem is írt, nem is nagyon olvasott, a szavak cifrázásához is kevésbé értett, mint a tuskó ékkel való szétrepesztéséhez, ezért nem is nevezte ilyen ékesen érzetét, de legbelül bevallotta önmagának, hogy örül.

Munkamoráljának lényege, a sokat és jól. A pepecselőket nem kedvelte, mert ha azok jól is dolgoznak, de rettentő sok ideig. Rosszabb esetben trehány munkát adnak ki kezükből. Azokat sem, akik összecsapják ugyanannyi idő alatt mint ő. Ideális adottságai voltak. Süvítve repítő szél sebességével csinálta a jobbnál jobb minőséget.

Ha kell, kiirt egy erdőt, másnap visszatelepíti, csak dolgozhasson.

Most a plafont nézi, már második napja nem mozdult ki, olyan fáradtnak érzi magát, mintha egész héten, alvás nélkül, futólépésben cementes zsákokat hordozott volna a vállán. Néhányszor feltápászkodott, hogy igyon vagy egyen valamit. Harapott egy darabka kenyeret, negyedóra majszolás után tudta lenyelni, pedig szalonnát ábrándozott hozzá, de a gondolatától is hátborsózása lett.

Dolgozott, mint a megállíthatatlan robot, ráadásul minőségben sokkal jobban másoknál.

Mi volt az a furcsa érzés arról a túl sok munkáról vagy feleslegesről? Legyintett egyet, mi lett volna, álom, amit nem szabad összekeverni a valósággal. Becsukta a szemét, ivott egy korty vizet, és most is vacoknak érzett ágyán hanyatt feküdt.

A szomszédok sem sokat érzékeltek.

A nyafogás nem kenyere – ezt sokszor elmondta. Nyafogással semmire nem lehet jutni.

Elaludt, s az ebédre már valóban javulást érzékelt. Szerette volna kiíratni magát, hogy másnap reggel már bemehessen dolgozni.

Szemefénye reggel értesült, így délután különös örömben volt része, kislánya meglátogatta. Vitt neki törölközőt, szappant, kanalat, kést, borotválkozási felszerelést. Biztatta, bár az orvost megkérdezte bajáról, és az nem túl bizakodóan nyilatkozott.

– Apukám, mi bajod?

– Semmi, Kislyányom, estére kiheverem. Mondtam az orvosoknak, hogy munkába kell mennem, adjanak gyógyszert úgy, hogy reggelig gyógyuljak meg.

– Az nem úgy megy, apukám! Beszéltem a kezelőorvossal, azt mondta, ha valóban olyan szorgalmasan akar munkába járni, mint korábban tette egész életében, akkor néhány hetet pihennie kell és szedni a gyógyszereket.

– Lehetetlen, azt nem tehetem, Kislyányom, olyan még nem volt, hogy hetekig ne járjak be. Még egyszer sem késtem el, egyetlen egyszer sem! És szeretnéd, hogy hetekig ne tudjak bejárni?

– Igen, szeretném, apukám, hogy több mint hetekig ne tudjon bejárni!

– Kicsikém, úgy örülök, hogy itt vagy. Képzeld, unalmamban miféléken járt az eszem. El akartam énekelni magamban, csak úgy belül az akácos utat, mert szeretem nagyon, túlságosan is a nótázást, és ha máshol nem, a fantáziámban a dzsentri a prímással együtt teljesen átírt mindent. Cseppem, te nem tudod, honnan ismerek olyan kifejezéseket, amiket sosem használtam az életben? Ha más mondja, nem is értem? De megváltozott még ez is…

– Nem tudom, apukám, csak azt, hogy óriási az akarata, nagyon kemény harcos mindenben. Most is győznie kell, ezen az átmeneti betegségen. Még azt is tudom, hogy világ életében nyitott fülekkel és szemekkel járt. Azt a rengeteg mindent, amit látott és hallott, valahol a tudatában vagy alatta elraktározta.

– Ebben lehet valami, gyermekem. Képzeld, megegyeztek, hogy egy csomó lánynak elhúzza a nótát, szerenádot ad, ahogy az benne is van. Aztán kiderült, a prímás nem is ismeri. Szerinted van ilyen?

– Már hogy volna, drága apukám, természetesen ilyen nincs, de jók ezek a nóták. Mindegyikben van egy kis keserűség, meg egy nagy csomó szeretet, jóindulat, valahogy megsimogatják az ember szívét. Ez most nagyon jól jön apukámnak. Én is a szívét akarom simogatni.

Az evidenciától általában nem szoktunk meglepődni, így amikor a dzsentri a kis falu kellős közepén találta magát – egy duhaj „rúgjuk szét a Sarankai kocsmáját”-akció után –, bevillant, hogy Barsaházi és Csekemaki hirtelen, vedelés utáni, éjjeli lovastúrára invitálták. Aztán, ahogy az természetes, a ló megbokrosodott, és meg sem állt vele a kivilágítatlan, de mégis holdvilágította helyszínig.

– Nohát, akkor én megkötöm lovamat szomorú fűzfához – gondolta, bár nagy hirtelen, amerre a szem ellátott, egy szálat sem talált. Az összeset, még a leágazó utcákat is, akác-sorok szegélyezték.

– Most mit csináljak, fogjam a kötőféket reggelig?

Aztán kompromisszumos megoldás gyanánt, úgy döntött, az ilyen nem szokványos alkalomra megteszi egy tüskés bőrű alföldi fa is.

– Jó éjszakát magának!

– Örülök, hogy erre csámborogsz! Mit szólsz, ugye szép ez a nyáreste?

– Instálom uraságodnak, az este már nagyon rég elmúlt. De nézzen fel!

– Milyen igaz! Köszönöm, hogy emlékeztet, pacsirta szól felettem, a hirtelen idenőtt akácfán. Te mindig itt bolyongasz?

– Dehogyis, uram! Ilyenkor az igazak álmát alszom rendesen. Már az utolsó részeg is hazakúszott a csehóból. Magára vártam, tudja, itt kellett bolyonganom, kóborolnom. De jó, hogy megszólított, vagy én szólítottam meg magát? Nem szeretném átírni a forgatókönyvet. Mindenesetre örülök, hogy megtaláltam.

– Én találtalak meg! Mondd, milyen gyakran minősítik át ezt a helységet? Érkezésemkor még falu volt, most nagyközség, azt hiszem, nemsokára kisváros lesz, pedig minden ugyanúgy néz ki. Ugye, tudod, hol lakik a legszebb lány, ott arra lenn, túl az akác-soron?

– Ezzel egy kis baj van, uram, itt minden utca akác-soros, és minden „arra lenn, arra fent, alszeg, felszeg, alvég, felvég” értelmetlen. Ez a falu-község-kisváros szép lapos.

– A lányokat csak ismered? No, fogd a hegedűt, és menj, keresd fel az akác-soron – az összesen –, a legszebb lányt, osonj, mint egy macska a sötétben, és adj neki szerenádot!

– Instálom, uram, azt általában ketten szokták. Én húzom, a megrendelő énekel…

– Szükség törvényt bont, most te képviselsz engem is. El ne szúrd, a legszebb leány legyen, bár gőzöm sincs, melyik az… Nem is láttam, nem ismerem, nincs is itt tovább dolgom. Eloldom lovamat szomorú fűzfájától… A labanc egye meg, az is akácból van, és attól az akác-soros, legszebb lánytól is eloldozódom, bár eszembe sincs elhalálozni.

– Uram, már nagyon fáradt vagyok, az ujjaim is alig mozognak ebben a nyáréji kánikula-dermesztő hidegben. Meg kell mondanom, legalább egy, sőt több legszebb lány is van, minden egyes utcában. Nehéz feladatot rótt rám ily kegyesen, amit akárhogy kapkodok, hacsak rögvest neki nem ugrom, képtelen leszek reggelig befejezni.

– Ide figyelj, zenemuzsikusom, csak arra kérlek, úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány, vagy kacagjon, ha úgy tetszik! A szívemen úgysem üt szemernyi sebet sem, nem is ismerem. Ha jónak látja, ki is röhöghet, az életben nem fogunk találkozni. Miért kell nekem ezt az éjszakai feladatot teljesítenem, hiszen olyan álmos vagyok, azt sem tudom, hogy visz haza a lovam… Gondolom, ahogy hozott. Á, itt a nyeregtáskám! Lányonként egy százas jó lesz? Ne is felelj, van-e tarisznyád? Látom, ott lóg az oldaladon.

– Az a hegedűm, uram, hozzá ne nyúljon, mert nem lesz mivel úgy muzsikáljak, hogy zokogjon az összes legszebb lány! A másik oldalamon viszont tarisznya is meg hegedűtok is lóg, az a nagyobb. Rakja tele százasokkal, legyen olyan szíves. Ez egy nagy falu-község-kisváros, nem akarok félmunkát végezni. És mondja, uram, milyen nótát húzzak nekik?

– Szerintem a „Akácos út” éppen megfelel, amúgy a kedvenc nótám, de csak csendesen, ne hallja senki más!

– Olyan legyen, mint egy szerelmes, könnyes vallomás?

– Felőlem olyan is lehet. Különben is tudod, hogy más asszonya lesz az a lány. De a múlt úgy szaladgál összevissza, hogy nekem csak ez a kis dal marad. No, az éjmadár röpköd itt már, a pacsirta hangját is elnyomja szárnyának suhogása.

Felpattant lovára, a kantárral csapott egy ösztönzőt nyerge mögé, aztán megeresztette. Belekapaszkodott a nyeregkápába, hiszen a ló úgyis ismeri az utat, és örökre eltűnt. Azon az éjszakán nem zendült szerenád, elmaradt. Barátunk addig számolgatta, tervezgette a legszebb lányokat és a hozzájuk vezető, akác-soros útvonalakat, mígnem kakaskukorékolásra felpattantak fekvőhelyeikről a szundikálók. Reggel már nem szokás szerenádot adni, még ha az négy órára esik is.

Enyhe lelkiismeret-furdalással, de a kötelességtudat csillapító érzésével hazabandukolt a bőröndnyi pénzzel. Megnyugtatta a tudat, hogy ő olyan szerenádot rendezett volna, az összes akác-soron túli legszebb lánynak, hogy bőgve-zokogva kacagtak volna az örömtől. Nem rajta múlott, kifutott az időből. Az úr elment, ő megtette volna kötelességét.

Még hozzá kell tennem, hogy bár a repertoárja többezres nagyságú, a megadott nótát nem is ismerte.  

– Egyem a szíved! Összevissza puszilnálak, ha nem félnék, hogy ezek a többiek félreértik. Tudod, a nótákkal kapcsolatban igazad van. Életemben egyszer éreztem úgy, hogy talán jobb lenne, ha nem hallanék semmit. Volt nekem egy nagyon jó barátom, Janinak hívták. A Körös erősebb volt nála. A bátyja esküvőjét már kitűzték, úgy hogy a temetés után egy-két hónappal, talán még hamarabb, muszáj volt megtartani. Sosem éreztem olyan idegen helyen magam, pedig nálam otthonosabban kevesen mozogtak azon a portán. Mindig volt négy-öt kutyájuk, s még mikor már Jani nélkül állt az udvar, és egy évig nem láttak, akkor sem ugattak meg. Na, azon az estén nem tudtam nem berúgni. Valahol lefektettek. Tudod, milyen az, amikor borzasztó hangosan, nagyon közel szól a zene, lehetetlen nem hallani, akármilyen állapotban vagy. Én is hallottam, ahogy...

„Utcára nyílik a kocsmaajtó…”, hallotta álmában is, a tőle tíz méterre döngő lagzi éjjeli slágerét. Az alkoholszint abban a magasságban odakint már nem segített új nótához senkit, de óbégatni kell. Elszámoltam magam, nem önként tértem nyugovóra, az első és utolsó vőfély szerepét pirkadat előtt rekesztettem be. Nem készítettem elő felméréseket, és a kint harsogó, nagy piros fejjel hangosan sört és bort követelő, már számolni sem tudók sorsára jutást megelőzve vonultam vissza. Forgott velem az egész ház, mint vásári körhinták, és csak zokogást hallottam a zenebona és – torokhangú ordibáláshoz jobban hasonló – éneklés közben. Láttam, ahogy belülről fűtött, dúlt érzelmekkel feszített fiatalok rohannak az örök nyughely felé. Jobb oldalon, magamat figyeltem az álomringlispíl zenéjében. A végtisztelgők, lemaradva, alig tudták tartani az iramot.

Világosodott, a hajnal túl hamar hasad nyaranta. A türemkedve forgó zene nyekergésén át még a sötét kocsikerekek nyikorgását is hallottam. Lovak patkóinak dobogását elnyomó kiáltást, valahonnan sikolyt, de nem három dimenzióban, hanem a semmibe markolászón keresgélve sem lettem volna képes meghatározni a pontos helyet, honnan.  

Aztán feltápászkodtam, kimentem. Már mindent szétbontottak, és néztem a nagy udvart. Janika, a lakodalom, élesztős kanibor és a nyárközépre időzült, elsárgult falevelek-lepte közelmúlt mindent örökre eltakart. Barna homlokráncolásomat is.

Az éjszaka futballmeccséből kiállítottan, hiába mászkáltam a pálya közepén, mégis pályaszélről néztem a százezer régi mérkőzés betyáros pillanatait. Sem Jani, sem Janek, sem Janicsár nem tarthattak már azon a pályán, mégis mágnescipőkkel tapadtam a szélsebesen eltűnő nyomokba.

– Erről sosem mesélt, apukám. Most nekem is eszembe jutott valami, tán nem ilyen szép vagy egészen más, de a szívének meg kell gyógyulnia. Valami ilyesmi jutott az eszembe.

A hasamat megböki valami. Hét ágra süt a nap, és az egyik végigkarmol, és csiklandoz. Az előbb még zuhogó nyári zápor odébb is állt. A mindent beragyogó szivárvány a láthatár széléről színeket dobál alá. Amott, a szürke háttérbe veszett szegfű pirostól liláig színeződik, tenyerem is lemarkol belőle egy darabot. Nem akarok átmenni alatta. Minek is tenném? Ezen az oldalon ugyanolyan jó.

Csak nézem, amint a hasamat kellemesen kapirgáló Nap ki tudja hányadik ága és az eső múltát valószínűtlen formájú, nem egészen íves szivárvány – szív várvány – alatt, a még néhány tinta- és rózsaszín, pacafüstszerű felhő igyekszik odébbállni. A Nap, a színek és egymásba zárt, hegyes körmű hétágak repítenének.

Majd megköszönöm magamnak türelmem, másnak az eső cseppjeit, a szegfűszirmokat és tenyérmelegítőt. Megrázom fejem, mint az átvizesedett bundájú kutyák szokták, és széttárt karokkal próbálom magamba ölelni a küldőt és küldötted.

Akár egy sokszínű, kötött sapka számtalan sima és egyenes fordítással belevitt fonálegységébe, rohanok, készítek magamnak egy színszendvicset. Még mielőtt a szivárvány „várványa” abbahagyná várásod, szívvel, kirohanok, hogy elköszönhessek bajodtól. Intek neki, gyorsan megvakarom a fülem, s már odébb is állt.

Talán máshol is szükség van a Nap mind a hét ágának vakargatására, felhőkre, színekre, zöld mezőre, záporra, fényre, szivárványra. A szív ilyen szivárványából nem csak nekem jár.

– Nagyon szépen mondod, drága, a kedvedért mindent megteszek!

A borostás, öreg kamasz úgy olvadt el, mint Szemefényének – Kislyányának – minden mosolyától.

– De jó, hogy eljöttél!

– Hogyne jöttem volna, az volt az első dolgom, apukám. Holnap is bejövök, rögtön munka után.

– Látom, Kislyányom, hoztál mindent, ami kell. Olyan ripsz-ropszra hoztak ide fel, hogy egy törölközőt sem tudtam magamhoz venni, így legalább meg tudok borotválkozni.

Szemefénye mosolygott, csak az ajtón kívül kezdtek könnypatakok gurulni mind a két szeméből. Többet tudott a kelleténél.

– Igen!? Kettőig dolgozol, akkor még hazamész, elrendezed a családot. Négy óra körül érkezel, ugye?

– Igen, apukám!

Másnap, Szemefényéék munkahelyén kötelező túlóra volt. Ötig dolgoztak. Nem ment haza, sietett fel a kórházba. Amint felért az emeletre, és benézett a kórterembe, egy betegtárs tudatta:

– A bácsi négy óra húsz percig várta. Későn jött, fiatalasszony, tovább nem bírt várni, elment mindörökre.