Morci elsápadt háta

Vajon hogyan került Afrikába, és épp ahhoz a törzshöz, na, ezen sokat lehetne morfondírozni. Ő sem emlékszik, csak arra, amint a kis – valamivel köldökénél magasabbra érő – leányzó, széles mosollyal fogadta a hatalmas fehér, talán inkább rettenetesen sápadt óriást. Visszamosolygott, és köszöntés helyett orcájába csípett. Ekkor kezdődött a fogadási ceremónia. Körbetáncolták az összetéveszthetetlen, jellegzetes ungabunga rurális változatával, majd előzékeny kezek egy egészen csinos, testre szabott, a mahagóninál is keményebb fa belsejébe vájt csőágyikóba fektették.

Feje alá, a legpihepuhább takaróval vetekedő párnát helyeztek.  Megfoghatatlan, hogy honnan szerezték, de ez most nem számít. Ágyikóját belülről is kibélelték, de nem holmi mezei matracok pimpós változatával. Nagyon megtetszett neki!

“Felfoghatatlan, hogy ezek a természeti emberek milyen rendesek, csak tudnám, hogy kerültek ide? Egyetlen kivonást vonok le a levonásomból! Miért kell nekem mindig ilyen bonyolultan fogalmazni, mikor magamban beszélek? Arra következtetek, talán megszeretnek, megkedveltek.”

Még aznap este egymást váltva kezdték el, olyan jó öblös, törzsi méretű fakanalakkal tömni. Rendkívül finom íze volt a kosztnak.

Arra nem volt kíváncsi, hogy miből készült, mert talán elmegy az étvágya. Senkit sem akart megbántani, különösen ezeket a gyönyörű színekbe öltözött, kreol embereket.
A lányok elmondhatatlanul becsesen néztek ki, tulajdonképpen egész testüket mindössze gyöngyfonatok sokasága fedte. A fedés szó is túlzás, mindent jól lehetett látni elöl, hátul, na meg hát mindenhol... És azok a nagy, fehér fogú, mindent beterítő mosolyok! Gyönyörűek voltak.

A férfiak kicsit ugribugribb, morci harcosoknak próbálták beállítani magukat, de le sem moshatták volna magukról a jóindulatot, úgy rákenték egész testükre. Őket kevés, ágyékkötőnyi öltöny fedte és játékos kedvükben szúrdancsokkal döfködték a levegőt. Nyilaztak is. Néha ők is megközelítették ágyikóját, és mord harci ábrázattal rontottak egy picit a leánylátványon.

Körben szénaboglyához hasonló formájú, bekúszós házikók voltak mindenütt, és az eget talán egész életében nem fürkészhette annyit, mint azokban a napokban. Közelről kémlelte a skorpiókat, mindenféle ízeltlábú, csodaszép teremtményeket, melyek végtelen örömére nagy kék szemeikkel – persze nem voltak nekik – kacsintgattak rá. Az egyik majdnem bemászott az orrlyukába. Prüszkölt és tüsszögött, de csupa örömmel töltődött fel. Nem tévé előtt természetfilmezik, hanem egyenesben. Igaz, hogy egy hét után már nagyon kellemetlen volt a mozdulatlanság, ki kellett nyújtóznia.

Talpát csak kicsit karcolta meg az odahelyezett penge. Ejnye, ejnye rosszcsont népek, azért a vendégszeretetnek is vannak határai! Majd hátradöntötte egy icipicit a fejét és nem skalpolódott meg! Csak lehirtelenborotválódott a feje teteje. “Aha, tehát erről is védelmezve vagyok!”

Belül, a csúcsprofesszionizmus fekete afrikai kreolságával állították be a pengéket, hármat egymás után. Úgy, hogy a leghortyogóbb álmában se érintse a kezdetekben. Ám egy hét alatt annyit hízott, hogy felfogta hasának epilálódását, keveset mozgott.

Félszemmel balra, a völgyben valószínűtlenül szerpentin formájú folyó kacskaringózott. Az is szép volt, de ő inkább mégis az eget bámulta. Éjszaka, két álom között, mindig találkozott valami új, kedves, apróbb vagy nagyobb termetű négylábú állatkával is, amely feltétlenül ismerkedni szeretett volna.

Akkor lépett hozzá a piros hátú, vörös festékkel cinkelt talán igazgató, király vagy főnök. Vajon hogy nevezhetik? És olyasmit mutatott, mint ő a csirkevágáskor. “Szóval változtatni fognak a menün. Kár, mert ez nagyon finom, és annyit adnak belőle, hogy lassan kihízom az ágyamat. Vajon miből van ez, miféle fa? Látom, hogy kőkemény.”

De nem csirkét kapott, majd következő napon is, nyakalj mozdulattal, tenyér éllel, csirkevágást jelzett a pirosra festett, lekopaszított igazgató.

– Sprechen sie deutsch?

– Ja!

Az baj, gondolta magában, mert ő nem tudott németül.

– Parlez vous francais?

– Oui!

Ez sem nagyon jó, mert én franciául sem tudok.

– Parlo italiano?

– Si!

Na ez már nagyobb gond, mert azt viszont csak-csak hebegem egy kicsit. Próbálkozzunk.

– Gavaris pa ruszki?

– Da!

Ezt sosem néztem volna ki belőled, apuskám! Peched van, ezt sem beszélem... Csak tudnám, vajon miért nem tanítják nálunk a törzsi nyelvet? Hiszen világszerte, Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ausztráliában, Új Zélandon és Óceániában ezt beszélik. Tehát törzsiül is kellene egy picit tanítani... Na mindegy, majd csak elleszünk. Zsibbadok, meg kellene mozdulnom! Ez a pacák látja, hogy mozdulni akarok, és örül neki... Még egyszer csirkekaját mutat. Humoros, állandóan átver! Hé öreg! Ki akarok mászni, egy hónapja lakom a csőben, végig lakomáztattatok. Annyit aludtam, gyönyörködtem és lazultam, mint egész életemben soha. Nagy fiú vagy!

És rámosolygott a talán válláig érő Pampák Bikácskájára. Ezt a nevet ő ragasztotta rá közben, muszáj volt mindenkinek valamilyen elnevezést adni, mert meg akarta jutalmazni az őt legjobban táplálókat.

Ekkor elég komolyan belekarmolt a középső penge.

– Te bamba Pampa, vegyetek már ki! – és rákacsintott egy nagyot.

Az, megfejthetetlen okokból elkezdett önmaga körül táncolni. Nehéz leírni, meg sem próbálom. Taposta a szavanna gyönyörű, porhanyós tarlóját – érdekes, itt mindig kaszálnak, nem úgy, mint náluk – és igen begurult arccal nyöszörgött valamit.

Közben négy asszony érkezett, egy-egy hordóval fejükön. Na, majd én megtanítom őket, gondolta. Amott a folyó, ott lent a völgyben, ahová egyszerűen le kell költözni. Így, per sacc, nyolc-tíz kilométer – oda-vissza tizenhat – és naponta, ha ezt jól látom, négyszer-ötször megteszik. Ami sok, az sokk!

Ekkor megállt a tánc. A bepirosított hátú, aki nem a naptól sült le, ráfordította szúrós, Rúzsa Sándoros tekintetét, és azt mondta:

– Nyihaku!

– Jól van na, kisapám, nem kell úgy kiabálni!

És farkasszemet nézett vele. Így, félrefordított fejjel, negyedórán át tanulmányozhatta szeme fehérjét nyugalomba dőlt zavartalansággal. Érdekes arca van ennek a pasasnak, egyszer majd lefestem, gondolta. Ekkor az tenyerével hátraintett, két körmét összepattintotta és a bő beszéd csirkevágó formáját még egyszer bemutatta a többieknek, majd egy nagyot legyintett.

– Nyihahu – mondta nekik igen kemény, lemondó hangon.

“Vajon mi lehet ezekkel, megbántottam őket? Na majd meglátjuk.”

Előbb a lábától, majd a fejétől távolították el a pengéket, aztán kiszedegették a fatörzs belsejébe ágyazottakat.

Már valóban segítségre szorult a rengeteg túlsúly és mozgáshiány miatt, ezért nem önerőből mászott ki, kihúzták. Félnapi mozgásrehabilitáció után, a szúrós szemű kivette fülének ékességét, és egy mozdulattal rakta emberünk bal fülcimpájának tetejére. Horog formájú meggörbített tartóját átrántotta rajta.

– Ejnye, ejnye, rosszcsont vagdalkozók, szurkálni is tudtok?

Aztán a kezébe adott egy lándzsát. Letekerte a nyaka körül azt a nyaksálfélét, és kapott egy gyönyörű ágyékkötőt. Nem tudta, miért hajbókolnak előtte, mígnem a kezdetek csini csaja felé nem sétált ugyanolyan mosollyal, mint mindig, éjjel-nappal.

Visszamosolygott, s gondolta, itt nem lehet nem arcba csípni. Meg is tette! Gyönyörű volt a lány, átkötött masnijú fejéről a homlokára is gyöngyfüzérek lógtak. Képzeljék, visszacsípte neki! Emberünknek nagyon rossz nyelvérzéke volt, csak három évvel később, harmadik gyermeke születése után jött rá, hogy rettenthetetlen bátorságának jutalmául, akkor őt ott örök törzsfőnökké koronázták, azzal a kitétellel, hogy mindenki a rabszolgája és annyi feleséget választ, amennyit akar.

Ehhez képest egészen szerényen, mindössze azt az egyet zsebelte be, de ne nem bánta meg. Az viszont szívfájdítóan rosszul esett, amikor derengve felfogni vélte, hogy szeretetgesztusát külön a legaljasabbaknak szánt kivégzési módszerrel akarták honorálni.

Hát így történt. Azóta ezt a törzset ugyanott találhatják. Nem a folyó mentén, mert néha iszonyatosan kiáradt, és különös ismertetőjele, hogy főnökük a mai napig nem beszéli népének nyelvét.