Ki mit csinál, kivel?

Művész úrnak szólították, a rendezők kedvence volt. Egymondatos instrukciókból értve, tökéletesen játszotta szerepeit, mindegyiket főszerepnek élve meg.

Ebben az előadásban a nélkülözhetetlen kültéri szobrot alakította. Korábban volt már épületdombormű, ajtókilincs és faragott asztalláb is.

Megelégedetten élt, és premierek után – az összes előadást így nevezte – levezetőnek gyalogszerrel átbandukolt a kihalt város utcáin. Éppen azon töprengett, hogy gyapjasodófejű-lovag sisakja még nem volt – remélte, egyszer ez az álomszerep is becsusszan –, amikor meglódult, majdnem hasra esett.

 Az egyik tenyere mentőövként tartotta vissza a járdafogástól. Nagyon felbőszült, de a rendőrség és szerinte minden illetékes szerv hívása előtt, látni akarta azt az ocsmányságot, azt az ajakbiggyesztő, nagyon pocsék keserítőt, ami a lábbilincs szerepét szerette volna átvenni tőle.

Úgy döntött, legyen az bármi, megsemmisíti, ha élőlény, akkor végképp. A pech végső határára keverte magát, mert a dorongnál vékonyabb furkós láttán, alábbhagyott harciassága.
Manapság nagy divat a saját gyártmányú, ilyen „akármi” használati tárgy, aztán majd jól el lehet dicsekedni, hogy túltengő művészi ambícióit még ebbe is becserkészte.
Különben tényleg tetszett neki, a picit meggörbült, de erősen jó fogású, tenyerére eső furkójú botocska.

A másik oldal másként élte meg a dolgot. A bot még alig heverte ki a traumát, amit egy huligán ember okozott vele – a furkósnak minden ember huligán volt, neki csak bottársai voltak – a civilizáció határain belül, máris molesztálja egy következő. Végigmérte és úgy döntött: „Mi botok, amúgy sem tudunk önerőből sétálni, kikukucskálok hát a járdapárkány mellől, és levonom a következtetést. Kettő meg egy, az egy, két keze van, a lábait nem számítom, kiváló sétaembert faragok belőle.” És munkához láttak.

 A színészóriás zsebében, mindig lapult egy rugós kés, megnyomta a gombot. Ugyanakkor, a bot számunkra láthatatlan kezeivel, melyek másra nem jók, csak sétaember-faragásra, munkához látott.

 Művészünk, harsogó nótázása közben, az egész morgóra alakítását csiklandozásnak, bizsergetésnek érezte, hol viszketett, hol libabőrözött.

A „túrós csusza” áriát vetette hallgatói közegének bánkódó dobhártyáira, majd amint megjelent a rend embere, tudva bakafántosságát, lemondott a rendreutasításról. Szalutált és a negyvenhat bejelentőnek egyenként adta értésére, hogy bizonyítottan hamis vád alapján bekasznizza őket, így azok egytől egyig lemondtak. Legalább ők… Ja, csak a feljelentést vonták vissza, nehogy már valami egészen más gusztustalanságra gondoljon valaki!

Emberünk is faragott, bár sokkal szerényebb hozzáállással, amolyan köztéri szobormegjelenítő, igazi „nagy” módján. Az enyhe görbületet csiszolta le, mást miért is farigcsált volna túl. Megnézte és döntött, bükkfabotját egyszerű lakkozás után, majd szépséges juhargörbecs-szerepben villogtathatja.

 Elindultak, ő új sétabotjára támaszkodott, azt képzelte, ez így van rendjén, pedig a sétapálca legalább olyan boldog volt, mint ő. Végre talált egy jó sétaembert, haza is viszi otthonába. Az igazság az, hogy a sétapálcáknak mindig akad otthon, de csak miután sétaemberre tesznek szert…

Beléptek, már-már bohém mozdulattal hajította – persze, csak gondolatkibocsájtó bothajigálással –sétaemberét, a szerinte neki legjobban álló tok tetejére, a hálószobai ágyra. Be is csomagolta. Úgy szép a sétaember! Olyan kellemes, puha, színes akármivel, saját takarójával… Vett még egy gyors lakkfürdőt, majd eltette magát éjszakára, saját kényelmes ágyikójába, egy néhai sodrófa tokjába, ahová sétaembere csusszintotta be.

Hát megcsináltam, gondolta, és önelégülten heveredett vissza. A bot is szinte azonnal elaludt, bágyadt mosolyából kiáradt az alkotás öröme. „Csináltam ma, megcsináltam”.