Illemsinek találkozása tilos!

Amíg te játszottál a téren, András egészen más helyen játszott, néhány billentyűs és húros hangszert is kipróbált ugyan, de a kötéltánc kimaradt az életéből, mégis elég sok helyről majdnem leesett. Dobolni inkább az asztal sarkán próbálkozott, de amikor az árnyékba burkolózott valaki, egyik kanyarban kinyújtotta a lábát, átesett rajta, sőt már egy korábbi illemórát is letudott.

Mikor a város minden hirdetőoszlopáról balerinákat forgató, nyalka legények néztek le, úgy döntöttek Csubival, hogy ezt a mókát nem hagyhatják ki. Az előző illemóra szakaszparancsnok hadnagyának rövid összefoglalója volt. Lényege, hogy a sorkatona a járdán mindig kívül megy, mert egy esetleges balesetnél, a tiszt élete fontosabb. Máskor hosszú lére eresztette mondandóját, de ezt valóban katonás rövidséggel adta tudtukra.

Barátjával, némi vakarózás után – mert egész jól el lettek volna belőle más irányokba is –, befizették a hathetes komédia díjat. Mulatni akartak. Az egész dolog sanda sunyisága az volt, hogy a hirdetőkön csak tánciskola, helyesebben tánctanfolyam-kiírás szerepelt, míg a valóság ennél sokkal ridegebb lett.

Komoly helyekről sosem késtek, de ilyen kis vicces micsodákra, a rendesem elvárható negyedét sem szánták, ezért szinte röhögve dűltek be, a feltűnően csendes terembe.
Valami egyhangú, mormogó motyogás hallatszott ki. Beléptek és kitárulkozott a nagy üres terem, két oldalt megszeppent, tizenhattól ötven éves korig terjedő tinédzserek sokaságával, elöl pedig, a színpadszerű dobogón, Szakáll bácsi, az illemológus. Úgy tett, mint aki nem észlel semmit, de mikor megálltak, kővé dermedt. Egymásra néztek, és a kinti jókedvkibocsátásnál jóval hangosabbra engedték kedvük erejét. Diplomatikus korholással, már-már diploma nélküli kuss-hoz hasonlóan intette le őket. Meglepődtek, mert a befizetett összegű – tehát nekik kijáró – muriról le akarta tiltani őket. Azt mondta, ha még egyszer így viselkednek, jön az elbocsátás.

A barátja semmit nem értett az egészből, az öreg Szakáll következetesen magyarul beszélt, amaz pedig párszavas magyar nyelvtudáson sosem jutott túl.

“Kérem szépen, pénzt fizettünk, mi vagyunk a megrendelők, tehát nekünk ez járna...” Próbálkozott, meg kell adni, visszább esett önbizalommal, mint párnapos kiskatona korában. Azt legalább biztosan tudta, ott nem lehetett megbukni. Igaz, az is egyértelmű volt, hogy mindenképpen végig fogják csináltatni velük...

 Csak a szeme sarkából legelte körbe a bátortalan üldögélőket, de egészen jó számbecslőnek gondolva magát felmérte, hogy itt lánytöbbség – mi több, csinicsaj-túltengés – van.

– Bocsánat, főnök, máskor nem késünk! – hebegte oda. – Kérem tisztelettel, folytassa!

Csubi csak nézett, amikor a vállára csapva értésére adta, hogy “ül”. Nagyon megrendült, mert nem szokott ilyen gesztushoz. Bár alkalmazkodó típus volt, ezért hát ült.
Rettenetes félóra következett, arról, hogy a lányok megközelítése vigyázz léptekben, szinte díszmenetben történhet, szabályos derékszögű meghajlás után és engedélykérést követően lehet őket táncba vezetni, ha a parkett zsúfolásig tele, akkor is kézen fogva. Persze egymástól szinte elérhetetlen távolságra, nehogy valami rosszat feltételezhessenek, majd el lehet kezdeni a táncot!

Mikor avval folytatta, hogy a leánynak az engedélykérésre eleve mindössze egy válaszlehetősége van, leengedett redőnyű szempillái mögül szende igent biccenthet, már nem is volt olyan taszító.

 Azt is megtanulták, hogy minden jobbkezes férfi előnyben van, mert az utcán a hónunk alatt, jobboldalon kell vinniük a csajt. Ezt korábban is tudták, egyesek tapasztalatból, másokat már régebben is megpróbáltak illemileg kiképezni, de Csubi nyerített örömében, mikor fülébe sugdosva fordította az illendőségi elvárásokat.

Még megtanultak néhány fantasztikusan egyértelmű dolgot, amire – úgy vélték – magától sosem jött volna rá az ember. A cementes zsákokat a férfi mindig előzékenyen leveszi a hölgyek válláról, és csákány helyett díszes fakanállal ajándékozza meg őket.

Mindezen kiváló perspektívák ellenére a visszavonulás mellett döntöttek... Egyrészt nem tudhatták előre, hogy nem minden foglalkozás tartalmaz ilyen magas fokú illemre nevelést, másrészt még aznap elkezdődött a tangóoktatás… Sejtjeikbe vágó volt, amint azt a kettő erre, egy amarra alaplötyögést, menetoszlopba felsorakoztatva, másfél órán át körbe-körbe járással érezték begyakoroltathatónak.

Meg is beszélték, hogy másnap, ami vasárnapra esett, nem mennek.

Hiszik vagy nem, de a taszító kezdet ellenére – az összebeszélést utólag száz százalékosan kizárom –, mégis, szinte egy időben jelentek meg a kínzás helyszínén. Nos kérem, ez a nap, ha nem is gyökeres, de meglehetősen marasztaló fordulatot vett. Összeeresztették a férfi, illetve nőnemű tanoncokat. Igaz, előtte kénytelenek voltak végignézni egy modellek rögtönözte bemutatót, de az ember adott élethelyzetben már semmin sem tud meglepődni.
Szerencsére nem Szakáll úr volt a tánctanár, ő csak viselkedni tanítani tudott, arról nincsenek információk, vajon maga tudott-e viselkedni, de talán ez nem is tartozik ide.

Az elfelejtett nevű hölgy, elméleti táncoktató volt. Magyarázatokkal irányított, de aki ilyen tangót nem tud egy tőmondatnyi előigazítás után bravúrosan rosszul eltáncolni, az tényleg alkalmatlan. Mindenesetre ekkor még elhangzottak a felkérő kérések, hajlongások meg miegymás, a felügyelő szemek csak úgy szikráztak a termen belül. Ám egy adott időpontban, a hölgy bekiáltotta:

– Hölgyválasz!

Ilyenről hallottak, az ókorban született felmenők elbeszéléséből, de elképzelni sem tudták, hogy még létezik, hiszen az U.R.C.C. és U.G.S.R. és többi diszkókban, ez még véletlenül sem volt szokás. Ha a D.J. bekiáltja, őt rakják magnója orsójára, és lejátsszák.

Csend és mozdulatlanság következett, kicsit átélték a petrezselyemárus lány lelkivilágát, ám a szerepcsere rövid nyomasztása után a lányok felszabadultak. Nem tudni, miért, de öten, egymást lesprintelni vágyva rohantak széke elé, és szabályos félkörben felsorakoztak.
Nem tudta, összemenjen a kellemetlenségtől, vagy valami láthatatlanítót vegyen be, de öt másodpercnyi bámulás után, kimondottan elkezdte élvezni a helyzetet. Az “ecc, pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára cinegére, ugorj cica az egérre, pricc, pracc, prucc” elmondása után, akire esett az utolsó ujjmutatása, az lett a szerencsés nyertes. Ugye, milyen jól járt? Azt hiszem, egyetértek azzal, aki azt mondja, igen. Csubinál is voltak páran, de akadtak kellemetlen helyzetbe keveredettek is, akikhez senki nem ment... Ilyen az élete éle.

Nos, folyt a játék, Szakáll úr szövegei egyre rövidebbek lettek, és illemtudásuk növekedésével mindannyian egyre határozottabb mocorgással adták tudomására, hogy lesz szíves abbahagyni, vagy mellőzni okosításukat.

Jött még szamba, rumba, csacsacsa, angol és bécsi keringők, de a rock and roll mindent vitt.

Szakáll úr volt szíves visszavonulni – mint utóbb kiderült – lakásnyi irodájába. Talán véget ért a megtanítani való, esetleg beleunt. Mindegy! A pörgetés, forgatás korában – amikorra már az elméleti tánctanárnő is valahová elpárolgott –, senki nem bánta, hogy odacseppent.

A kis oldalhelyiségben, ahol szünetekben ki kávét, ki limonádét szürcsölgetett, úgynevezett barátkozási és egymást keresési folyamat kapcsán, a legtöbb lány nevére ma is emlékszik, de ha csákánnyal bányászna memóriája mélyén, akkor sem találna egy hódító kolléga nevére sem, természetesen a barátjáén kívül. Pedig voltak néhányan...

A szerepcserés játékot nagyon meg lehet kedvelni, számtalan formában honorálta a nekirohanó hölgykoszorúk önzetlen futni tanulását. Sport lett a dologból! Azt gondolták, az nyer, aki a leggyorsabban rohan, pedig soha. Néha a legkevesebbet táncoltatottat, máskor – az akkor sem megjegyzett nevűt – forgatta kedve szerint.

Nem hiszem, hogy vikszolták volna a parkettet, de úgy csúszott, hogy több verítékes baleset történt, ugyanis az egymás kezét fogó rock and rollozóknál ez bekalkulált "munkabaleset". Ha a lány kirepül a fiú kezéből, hanyattvágódva csúszik métereket. Igaz, a tehetetlenség törvénye alapján, forgatója sem kerülheti el az átmeneti parkettcsiszoló-szerepet.
A kis ismerkedő helyiségből nyíló nagyobb, sakk- és römitáblákkal telerakott klubhelyiséget zenét jól bíró, nyugdíjas korú – lehettek talán negyven esztendősek is – öregurak töltötték meg. Nagyon ciki helyzetek kerekedtek. Maga a jelenlétük is kellemetlen volt, mert egy tizennyolc-húsz évesnek a nála kétszer idősebb ember feltétlenül a vénség megtestesítője. Hiszen, ha egy tizennyolc éves visszagondol, úgy érzi, hogy a világ – csak az ő személye miatt – többször is meginogva pördült tengelye körül. Nem véletlen, hogy erre az időszakra emlékszik a harmincöttől felfelé kezdődő “öregek” serege.

Március nyolcadika következett, Csubival sem közölte haditervét, gondolta, ez nem katonai illemóra, ahol a kötelező önelüttetés leplezetlen parancsával megy a bakancsos baka az úttest felől, ahol az elválasztóvonal környékén, huszonöt kilométer/órás sebességgel, negyedóránként elrobog valami.

Akkor talán az elméleti morálgyúrást gyakorlatba lehetne ültetni, mert a mai napig halvány értesülés sincs arról, hogy önfeláldozó oktatójuk milyen erkölcsi normák szerint élte életét.
Végiggondolta a lánynévsort, kisebb fontolgatás után beleszámította a tanárnénit is és mert időnként változott a létszám, öt csokorral több ibolyát vett. Különben is, kedvenc virágai az ibolya és a hóvirág, talán mert az elfagyás lehetőségére fittyet hányva, leghamarabb hajlandók életüket kockáztatni.

Egyszerre annyi meglágyult szívű, aléltan olvadozó szebbik neműt talán azóta sem látott, mert az első önkéntes szünetben, stílszerű orcára cuppantásokkal fűszerezve, igenis szétosztotta a korai virágözönt.

Amit az elején egy percig sem gondolt, bekövetkezett. Román barátja, aki azt hiszem egyedüliként keveredett ebbe a színmagyar társaságba, szinte rimánkodva követelte ki azt, amit már régen eldöntött magában, hogy iratkozzanak be a haladó tanfolyamra is.
A modellek elárulták, akkor már nincs oktatás, ez olyan mint az egyetemen az utolsó félév, amikor nem előadásra jár az ember, hanem a diplomadolgozatát igyekszik megcsinálni ki így, ki úgy.

Tehát, itt már profi táncosoknak tekintve teljes szabadságban élték, szinte folyamatosan rock and rollozó életüket.

A mozdonyt teljes gőzzel felfűtve készültek a bankettre is, hiszen, aki illemet tanul, illetve professzionális – feltétlenül így érzi, ha nem is igaz – tánctudásra tesz szert, ha papírt nem is kap róla, jár a bankett! Nem vett részt rajta...

A bájos, szőkétől feketéig mosolygó – pörgő, pörgettyű – leányzók, ezt róla gondolták utolsónak. Viszont az élet olyan, mint egy nagy pályaudvar, rengeteg sín fut egymás mellett. Egyesek vakvágányok, gurítók, mások pedig berepítik az embert az élet legsűrűbb elevenjébe. Akkortájt egy ilyen vágányra zúdult, és sok mindent bán, de ahogy az illemórát és tánciskolát nem, úgy bankettjének elmaradását sem.