Rendületlen bátorság

Nem hebegett, már az is meghaladta az erejét. Fél órán át nyitott szemmel bámulva az eget, horkolt, majd ugyanennyi ideig csukott szemmel. Ezt a jelenséget nevezik lassított pislogásnak. Nem tudom, általában bevett szokás-e szundikálás közben a szemnyitogatás…

Csak feküdt, és fordultában átölelte a lámpavasat, adott neki egy nagy puszit, majd ernyedt fejvakarás tompított változata után, kibuggyant belőle egy „szeretem a dobozosat” hebegés is. Aztán lankadtan hátralógó kobakkal visszahanyatlott az útpadkára. A csatornafedőt párnának igazítva zengett a hang. Kívül a horkolás, benne a nagy fekete lyuk csendes semmije, amelyik szívességből, átmenetileg a világegyetemen kívüli természetes vegetálásba segítette, saját maga keserítette elszúrt életéből.

Rozika, a csaplárné, emberbaráti szeretetből a mosogatólét egy kanálissal lejjebb lottyantotta be. A döcögő hanyattfekvőt régről ismerte, és bár gyűszűnyi vízbe ölte volna urát, ha követi példáját, magában mégis értékelte a bátorságot, amit ez az ember nap mint nap rendületlenül gyakorolt. Nem hárította át a felelősséget, mint a gyengébb jellemű amatőr iszogatók. Ezért a csendes, egykedvű, semmi örömet nem adó szórakozásért mindennap látható jegyekkel fizetett. Kék, zöld, lila és a szivárvány minden színében pompázókkal.

Nem tudott spicces lenni, csak merevrészeg. Ez az állapot hosszas gégefő-mozgató küzdelem után következett csak be. Ilyenkor, az utolsó előtti erejével megírta saját halálos ítéletét. Mindig volt nála egy erre a célra előkészített hatalmas kartonlap, amit – hogy a várható áramszünet idején valahogy ki ne meneküljön a közeléből –, vastag rézdróttal akasztott nyakába. Két oldalt kilyuggatta a kartont, és utolsó erejével beletekerte a vastag drótot.

Elővigyázatos volt. Bár gusztustalan főnöke naphosszat kénye-kedve szerint lapította kockásra bakancsa talpával, de neje képtelen volt felfogni, hogy erre az egyébként nem túl jó, de fontos szórakozásra igenis szüksége van.

A kartonlapra minden nap újra és újra felírta, „Testvér, légy bárki, ha rám találsz és van időd, kérlek, cipelj haza. Eszedbe ne jusson csengetni, pakolj le, mint egy zsákot a lábtörlőre, és akár valami mérgezett egér, menekülj, ha a nőm megjelenne. A lakcímem itt olvashatod. Bátor ember vagy, és előzékeny, köszönöm!”.

Hogy, hogy nem, minden nap akadt egy jószívű, konfliktust elsimítani vágyó, akit emberünk neje – a megszokott időben – függöny mögötti ablaklesből, álca mögül várt, hogy az efféle mocskokat, életre szóló emlékül, példás sodrófakenegetésben részesítse, urastól.

Teljesen fölösleges volt odaírni a veszély mértékét. Minden egyes színjózan tökfilkó, menekülés helyett biccentett, és kezet csókolt a szundikáló nejének. Az kihasználva helyzeti előnyét, azonnal neki is esett a fejének. Ő ugyanis alkoholos terápia helyett a mindennapok stresszét férje és egy ilyen bizonyíthatóan betolakodó idegen pupák elcsépelésével jegelte.

Az ötletet egy az interneten megjelent „Rövid marhaságcsokor”-válogatás csodaszövege adta, amely pontosan így szól:

„Ma ismét rátettem egy lapáttal!

Kérlek, vigyél haza!

 Név:...............................

....................... utca ...... sz.

Ne kopogj, csak egyszerűen tegyél le az ajtó előtt!

Ha a feleségem megjelenik, pánikszerűen menekülj!

Előre is nagyon köszönöm!”