Nevelő hatással

– Nemzetes uram hívatni méltóztatott – lépett be a nehéz tölgyfaajtón, nagyságos Ödöngey Primapócs. Nyaka teljesen dermedt volt a magas gallértól, gyerekkorától megszokva, már nem szenvedett sajgó görcsöktől.

– Hát jöjjön ide, kegyelmed! – suhintott felé, atyáskodó hangon, egy kalamárissal, papírosokkal teli, irdatlan íróasztal mögül, Megürecs Bosszantandó alispán. – Mondja, amice! – dőlt kényelmetlen, cifrára faragott széke támlájának. Úgy nézett ki, mint egy odaöntött szobor. – Magának mi a fontosabb, ha emberöltők viccelődnek, bugris kacagányának lerojtosodásán, vagy a becsület? Tudniillik, ez utóbbiba igen komoly – s itt a szakállába túrt, majd visszamerevedett – ragadvány tapadt, amikor volt oly felelőtlen, és a pórság alján lebzselők szintjére alacsonyodott. Mérhetetlenül búsulok ezt mondani, véres fájdalmunkra, egy egész osztályt becstelenített meg, alantas kétkezi munkájával. Ne hápogjon, kérem, én segíteni szeretnék, akármilyen ragacsos mélységbe zuhant is felelőtlen erkölcse! Pörbe foghatom, ahonnan ordas tette miatt, megboldogult becsületmaradványa jégeső koppanásával dobolhatja a földet, és még utódjainak utódját is megvetik szennyéért. Ám régről ismerjük egymást.

Ödöngey, összevágta csizmájának sarkát.

– Igenis, Megürecs bátyám! Mindig hű szolgája voltam, dorgáló szavait jótékony segítségnek fogom fel. Többé nem fordul elő! Bár ott, és akkor, a hegyomlásnál, lelkiismeretem szerint nem tehettem mást…

– Hát ez az, amice! Kegyelmed a lelkiismeretről beszél, én viszont tényleg lelkiismeretes vagyok. Akarja-é a port, és annak mocskát, az egész vezető osztályra rászutykolni, vagy teszi a becsület elvárását, s imigyen, aki ellen nem indítottak eljárást, arra a bűn árnyéka sem vetülhet.

– Már megbocsásson, nemzetes uram, ugye nem arra méltóztatik célozni, amire gondolok?

– Célozzon jól, fiam, időmilliomos! Még öt teljes percem van a nagyméltóságú úrral történő találkozásig, itt, szemközt. Ha kinyújtom a lábamat, talán két minutum lepergése alatt átérek. A biztonság kedvéért – mert soha nem bántanám meg, egy secundum késéssel sem –, egy minutummal hamarabb indulok, így két teljes percen át, lelkiismeret-vizsgálatot tarthat. Makarék, nyissa meg az ajtót a nagyságos úr előtt!

Ödöngey, sápadtan véve tudomásul az elvártakat, mint vicsorgó eb szorította össze fogait. Szemeivel szórt néhány széles spektrumú villámot a nemzetes úrra, majd ruganyosan és látszólag nyugodtan besétált a számára előkészített szobába, ahonnan különösebb időrágást és teketóriázást mellőzve, pár másodperc múlva tompa durranás és egy puffanás hallatszott ki.

– Makarék, mire visszajövök, takarítsa ki és el az egész dolgozó officiumot!

Felállt, tubákot nyomott orrába, és hogy a jól végzett munka után halmozza az élvezeteket, egy külön neki, Kubából hozott, ropogós szivarra gyújtott. Megigazította zekéjét, feszesen begombolkozott, még szorosabbra, mint előbb, és a megbeszélt időre valóban átért a főméltóságú úrhoz, akinek arcán, a kopogtatás után belépve nem egészen világos kifejezéseket talált.

– Mondja, amice, kigyelmed mit tett Ödöngey főszolgabírómmal? Egyáltalán, hogy merészelte berendelni? Hiszen példát mutatott, hogy a főségek is, szükség esetén hajlandók lealacsonyodni a piszkos kétkezi munkára.

– Nagyméltóságú uram, az egész ügy el van rendezve becsületi úton. Pört nem kell indítanom, a mi kedves barátunk, az előbb teljesítette tisztesség kívánta kötelességét.

– Itt várakozzon! – zordult fegyelmezett arccal, a szokatlanul komor nagyméltóságú. Kiment, és négy markossal visszatérve, mosolygós, kackiás jóindulattal suttogta az ispán fülébe:

– Ezek a jóemberek elvezetik arra a helyre, ahol minden felelősségre-vonás, családjának becsületbeli és egyéb – századokon át tartó – tortúráját elkerülheti. Odakészíttettem a szükségeseket.

Megürecs, remegő hangon, szinte vinnyogva kért kegyelmet. Ám a sok mindenhez szokott martalócok már lódították is egy szobával odébb. Mielőtt rázárhatták volna az ajtót, rettegésében ledurrantotta kísérőit, majd futásnak eredt az utcán. Hiszen a becsületmentés végrehajtatása az ő dolga mások felé, azt tőle senki, még koronás fők se várhatják el! Ugyan nem vezetett le ilyen logikus gondolatmenetet, csak rohant esztelenül, mígnem vasra verve találta magát, egy kisebb tömlöc libatollas ágyat nélkülöző belsejében. Minden büdös volt, érthetetlennek tartotta, hogy egy hozzá hasonlót ilyen méltatlanul félreértenek. Ám megjelent a főméltóságú. "Ily hamar felülvizsgálta elhibázott döntését", gondolta.

– Látogatóba jött, amice?

– Kegyelmed nem beszámítható, épp most állította ki magáról a verdiktumot nyolc orvosprofesszorból álló konzílium. Nem adom meg a kegyet, hogy börtönben mártíromkodjék. Hátralevő éveit, a hülyék házának neveldéjében döntöttük leélni. Készüljön fel, roppant komor nevelő hatású, jobb belátásra bíró hely lesz. Talán még át tudja értékelni a mai napot, és epedve gondol majd azon délelőttre, amíg ispánnak tudhatta magát.