Talán száz évvel ezelőttről maradt rájuk a
terem, amiben harmincnyolcan nyomták az ágyat. Lajos bácsi, balról a hetediken,
épp a terminális légzéssel kínlódott. Középen, egy asztalnál üldögélt Judit
nővér, aki hol az egyikhez, hol a másikhoz szólt kedvesen, máskor meg órákon át
némán tette csendben a dolgát. Valamit tudott, amit csak a bennfentesek
tudhatnak.
– Kapcsolja már ki azt a bömbölő wifit!
– Ez nem wifi, Kalocsai bácsi, azt úgysem
tudnám kikapcsolni, csupán egy hétköznapi, harminc éves rádió. Régi slágereket
játszanak, azt hittem, nem is hallják, szinte csak zümmög, olyan csendes.
– Bömböl! – Mondta felfújt arccal a
kilencvenhat éves Békési bácsi. – Egyébként ki kellene üríteni a kacsát.
– Jól van, Imre bácsi, azt is megcsináljuk.
– Ne nagyon húzza az időt!
– Értem, megtelt, és gondolom, folytatni is szeretné.
– Hogy maga milyen okos kislány, Juditka!
– Elég régen voltam kislány...
– Hány esztendős?
– Harminckilenc.
– A dédunokám lehetne.
– Akkor meg, na figyeljen! Most már némítsa el
azt a bömbölőt! – Morgott Lendvai úr a középső sorból. – Tűzszerész voltam, ha nem maga dobálná a
számba a gyógyszert, és nem szívószállal innám rá a vizet, két perc alatt
összehoznék belőlük egy olyan kombinációt, ami levegőbe repítené ezt az egész
kócerájt. Megértettük egymást?
– De meg ám, Jóska bácsi!
– Magának Lendvai úr! Szavamra, nem is
sejtettem, hogy ilyen tapintatlan!
– Persze, persze, ne haragudjon, eszembe sem
volt megbántani.
– Egyébként mi ez a nyekergés? – Suttogta az
ablak alól Kovalcsik bácsi.
– Karádi Katalin.
– Jééééééé! A drága a Katinka, őt nagyon
szeretem! Eressze a hangot! Nem! Hagyja így bömbölni! Különben, megkérem a
kórház vezetőségét, hogy javítsák meg az ablakot, mert süvít rám az északi szél,
lassan belep a hó és idefagyok.
– Nem lehet, Kovalcsik bácsi, augusztus elején,
43 fokban muszáj egy picit nyitva tartani az ajtót, ablakot, különben
megsülünk.
– Tényleg? Akkor inkább fagyjunk meg, hagyja a
francba azt a marha ajtót. Szóljon Lendvainak, addig ne robbantson semmit, amíg
én itt vagyok. Utána azt csinál, amit akar. Mind átmeneti szállást kaptunk itt,
a francba... Nem szeretek ilyen szavakat használni, ez olyan alpári, de most
muszáj. Itt hallgatjuk egymást, most azt a szerencsétlen Lajost. Őszintén
szólva, nagyon kívánom, hogy rövid ideig vesződjön a levegővétel kínlódásával,
aztán majd meglátja a nagy sötét semmit. Jó is, hogy itt ez a zene, addig még
egy kicsit hallunk valamit.
– Utána is fognak, sőt látni is, bár gondolom,
nem pontosan így.
– Ja, maga még fiatal, meg vallásos, én meg már
öreg vagyok.
– Ezért férne magára, hogy kicsit
elgondolkodjon.
– Hoppá, a kis pisis még ki is oktat!
– Szégyellje magát!
– Bocsánatot kérek, Juditka nővér! Sajnos én
lettem, pisis. A pelenkát ki kéne cserélni…
– Milyen jó itt nekünk – Susogta Dalai bácsi. –
Már fizetni sem kell. A kölykök végigkutatták az országot, de ilyet csak kettőt
vagy hármat találtak. Bár picit nagy ez a kórterem, focipályának is megtenné,
de itt ingyen elfeküdhetünk.
– Lehetne
másképp is mondani…
– Ne
mondja, Koós bácsi!
– De
mondom. Haldokolni!
– Nem is
haldokolnak!
–
Néhányan közülünk, most is konkrétan ezt a tevékenységet hajtják végre. Tegnap,
meg tegnapelőtt is volt egy-egy távozó, máskor több. Aztán úgy, apránként vagy
szélsebesen, azt senki sem tudja előre, ránk kerül a sor. Nem tudom miért, de
olyan tompán látok, azt hiszem, itt telenyomnak
nyugtatókkal… Ha igen, akkor hülyék! Ezért meg is lehet sértődni, de most
gondoljon bele! Ha körülnéz, lát itt olyan valakit, akinek kedve szottyanna
rohangálni vagy hegykén lumpolni?
– Nem sok
nyugtatót kapnak, én annyit sem adnék. Mindig a doktor urak írják ki.
– A
cseredoktor urak?
– Hogy
mondta?
– Itt pár
hétnél tovább nem marad meg senki, pedig jó kis nyugdíjas állás, a sok
nyugdíjas között. Hoppá! Ezt a kopogást ismerem!
– Milyen
kopogást?
–
Lépteket hallok.
– Magának rendkívül jó a füle, persze én is
hallom.
– Na
látja, Juditka kedves, a hallásom nagyon pörög, nem adja fel. Pedig én inkább
lennék félig siket, de teljesen önellátó. Az ilyesmi nem tőlünk függ, ezt maga
szokta mondani rendkívül bölcsen. Tényleg, vajon mit nem szeretnek ezek az
orvosok? Utálják a fonnyadt öregeket? Nem szeretnek lustálkodni? A napi viziten
és a gyógyszerkiíráson túl – azt hiszem azt maga végzi –, semmi dolguk. Újonc
jön. Nem pontosan olyanok a léptei, mint a tegnapinak!
– Igen,
de ő talán maradni fog...
Az
ajtóban megjelent Dr Tivadar Jenő, gerontológus, aki egy kutatóintézetből
érkezett.
– Jó napot, emberek! Mondom, jó napot, emberek!
– Doktor úr, ők válaszoltak, csak igen halkan
tudnak beszélni.
– Na, valami hallási problémájuk van?
– Nem. Ez az életkor következménye. Nálunk az
átlag, nyolcvan, kilencven között mozog.
– Az még nem jelent semmit. Puszta
tiszteletlenség ez az egész! Tivadar Jenő vagyok. Maguk? Onnan a sarokból?
Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit motyog.
– Lenkei Lajos…
– Nővérke, maga itt tolmács is egy személyben?
– Judit nővér a nevem. Igen, ha úgy tetszik
mindenes vagyok. Ismerem a pácienseket.
– Ők az én pácienseim, tessék ezt megjegyezni!
– Megtörtént, doktor úr.
– Mi ez a mélabús nyekergés?
– Honnan hallja, doktor úr?
– Abból az irányból.
– Az a rádióm. Régi slágereket adnak épp.
– Remek, tekerje fel a hangerőt! Egyébként,
minek az ilyen depressziókeltő marhaság? Tegyen hiphopot! Legyen a teremnek
feelingje!
– Még fél ingje sincs, kisöreg – szólt a hozzá
viszonylag közel fekvő Dömötör bácsi.
– Én, öreg? Akkor maga mi?
– Az ükapja lehetnék, ahogy így elnézem. Hány
éves, kisfiú?
– Doktor úr, Demeter!
– Dömötör!
– Milyen suta név.
– Ha maga mondja. Na, doktor úr, hány éves?
– Huszonnyolc!
– Épp ennyi idős a dédunokám és várandós. Ha
Isten is úgy akarja, megérem az ükunokámat.
– Ne szemtelenkedjen, öreg! Érti!? Maga tényleg
egy vén csoroszlya! Nővér, hangosítsa már végre fel azt a rádiót!
– Lehetetlen, doktor úr, néhányan
belepusztulnának...
– Nővér, maga szándékosan járat le a betegeim
előtt?
– Bocsánatot kérek, de úgy gondolom, egyiküket
sem ismerheti még a kartotékokból sem, csupán másfél órával ezelőtt érkezett.
Nyomatékosan kérem, hagyja a rádiót így. Megvan a saját napi programjuk,
rengeteget gondolkodnak. Mi azt mondanánk, nosztalgiáznak, valójában olyan
helyzeteket élnek újra, amelyekről azt gondolták, nem is emlékeznek már.
– De miért nem mozognak legalább egy keveset?
– Mert kacsa, pelenka, ilyesmi szükségeltetik
ahhoz, hogy létezzenek. Ugyan, páran segítség nélkül fel tudnak ülni az ágy
szélére, némelyeket felsegítek, és ott vagyok mellettük, másokat párnákkal
kitámasztok, amíg nem szólnak, hogy vissza szeretnének feküdni.
– Figyeljen ide, kislány!
– Elnézést, már elég régen voltam kislány...
– Szemtelen! Ki van rúgva, érti? Ki van rúgva!
Ekkor, Lajos bácsi, a hetediken,
felfüggesztette a terminális légzését és elkezdett kiabálni.
– Kirúgás! Tapolcai, kihasználva a játékvezető
figyelmetlenségét, úgy nyolc méterrel előrébb helyezte a labdát az öt és feles
sarkától, már zúdította is kifelé. Bőven a fél pályán túlra repült a labda,
Szalkai levette, táncol, táncol, balra passzol, előre Cikóriának, aki két
ellenfél közül visszapöccinti a középen rohanó Verebesnek. Ő egyenesen vissza
Szalkainak, akit egy méterrel a tizenhatos vonalán belül Szuhai felvág és rohan
tovább. A fejét sem meri fogni, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. A
játékvezető láthatatlanul vakarássza a fejét, majd a tömör hurrogás hallatán
kénytelen belefújni a sípba. Maga Szalkai rendezi a büntetőt. Hátrál, nekifut,
és védhetetlenül a bal felső sarokba repíti a lasztit. A kapusnak mozdulni sem
volt ideje.
Ekkor Lajos bácsi befejezi a közvetítést és az
életét is.
– Na látja, így gyógyít a jelenlétem! Ez az
ember azelőtt fuldoklott vagy mit csinált.
– Terminális légzést, doktor úr…
– Most pedig ordibál, tehát meggyógyítottam!
– Á igen, meggyógyult. Valamikor, amikor
kimondta a kirúgás szót, velem kapcsolatban, elindult benne egy utolsó gondolat,
és legyőzött minden gyengeséget. Sportriporter volt, most közvetített.
– Nahát, milyen ügyes! Ezt csinálja meg minden
nap néhányszor, örülni fognak a szobatársak.
– Már nem csinálja többször, doktor úr.
– Miért?
– Mert éppen most halt meg…
Az orvos
elsápadt.
– Gézukám, ég veled!
Susogta Halmai bácsi a középső sorból, majd
elhallgatott.
– Drága jó Istenem, szegény Halmai bácsi!
– Mi van vele?
– Jó barátok voltak, ő is meghalt.
Az orvos
egyre sápadtabb lett. Nem rúgom ki na, nem kell mindent mellre szívni… Én egy
adatfeldolgozó intézetből jöttem, ahol vizsgálati anyagokkal és statisztikai
adatokkal dolgoztunk, nem emberekkel. Ilyen rossz állapotban levő idősekkel
soha nem találkoztam eddig, még az egyetemen sem. Egyébként valami hihetetlen
ostobaság azt diktálta, hogy az emberi élet korhatára bármeddig kitolható, az
egész csupán akarat és megfelelő kezelés kérdése…
– Tudja minek örülök? Hogy éppen tegnap volt
itt Bálint atya, az egész kórteremből majdnem mindenkit megáldoztatott.
– Ilyen is van itt? Ez nem törvényellenes?
– Miért lenne az?
– Kérem szépen, nekem ez igencsak furcsa...
– Amilyen gyorsan változott a terembelépéshez
képest, úgy vélem, talán arra is van esély, hogy lelki értelemben is meggyógyuljon.
Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, különben is maga az orvos, nem én.
Azért lehetőleg még egyszer ne mondja ki a kirúgás szót, mert… Egy kicsit
közelebb hajolna?
– Ne közvetlenkedjen!
– Nyugodjon meg, a betegek javára teszem.
Judit
nővér, a lehető leghalkabban súgta az orvos fülébe.
– Ez itt egy családi vállalkozás. Ne értse
félre, nem csak az enyém, az egész rokonság támogatja az intézményt. Még van
két hasonló az országban, és az emberekkel elhitetjük, hogy ténylegesen
ingyenesek. Ugyan kapunk egy kevés állami segítséget, ami ahhoz elég, hogy a
felszínen maradjunk. Tehát a kirúgás szó nem helyénvaló. Érteni méltóztatik?
– Értem, értem…
– Most pedig van még egy nagyon komoly
kérdésem. Pár perces tapasztalatai után, úgy érzi, maga is néhány nap múlva
eltűnik, mint elődei vagy számíthatunk az együttműködésére.
– Maradok, főnökasszony!
– Kérem, ne hozzon kellemetlen helyzetbe a
betegek előtt. Menjen, viziteljen le mindenkit, mérjen pulzust, lélegeztessen,
simogassa meg a kezeket, fejeket, arcokat. Itt mindenki tudja, mire vár, de
senki sem örül neki túlzottan. Megértette, doktor úr?
– Igen nővérke. Remélem tíz, húsz év múlva
felnövök a bizalomra.
– Még mindig ordít a rádió!!! Kikapcsolnák végre?
– Máris, Kalocsai bácsi!
