Már kotta...

Teleírt papírra vetülnek homályos körvonalaink. A Nap úgy pörköl, mint sivatagban nyújtózkodó egyetlen fát. Szívek! Most nem látok mást. Beléjük kapaszkodom, hogy a rájuk suhanó napsugarai, összekapcsolódva legyenek jó mentőövei kontúr könnycseppjeink felitatásához.
Amint az árnyékot adók már jól tudják, le bírják vetni aggályaikat, mert a fél égboltra bekúszott felhőket, még mielőtt köddé válnának, illő alázattal egy hessentéssel odébb lehet fújni. Nem kell hozzá szélvihar. Egyéb formát öltenek, majd a horizontról csillagként ragyogja be a borongós, már kitisztult egű színeket a Nap.
Kapirgálás helyet az előbb még szólót játszó dobverők is újra szépen dolgoznak. Nyugodt, tiszta mosoly ül ki az ajkakra, lemos minden odaszorult aggályt, és a teleírt papírlap már rég kotta, mely két ember zenéjét a legteljesebb összhangban játssza.