Ha kell, bedeszkázzuk!

Amikor a lépcsőfokokra helyezett szekrényeken átugrálva, a hetvenkettedik emeletre a fordulóig felért, az érdeklődő elindult balra a hangszigetelt szoba irányába. Igen kérem, azon a munkásszállón volt egy ilyen szoba. A lakók saját hangjukkal szigetelték el magukat. Senki nem költözött volna a világ minden kincséért sem a körülöttük levő szobákba.

Benyitott. Bendegúz bá', literes borospoharát ürítve, éppen mesélt.

– Hallod, Kerekes, mikor az apám tizenkét éves koromban megtudta, hogy fia született, Subler néven szeretett volna anyakönyveztetni.

Kerekes megkerekedett, elfelejtett osztani, pedig ő volt a bankos.

– Mondd, neked addig nem volt neved?

– Miért, talán neked volt?

– A tinó sem emlékszik olyan apró gyermekkorra, inkább kártyázzunk tovább. Osztok. Na de ennek az egésznek az örömére, meg hogy itt körülöttünk az éjszakások aláfestőzenét szolgálnak horkolásukkal, igyunk egy kortyintásnyi bort!

Megint megittak egy literes pohárkányit, majd nyolc szobával messzebbről belerepesztett a dobhártyájukba a techno.

Bendegúz elordította magát.

– “Százados úr sej-haj, százados úr ha felül a lovára...”
Mindenki bekapcsolódott, ha tehették volna az alvók is, de ők nem voltak ébren. Beleerősítettek, amitől techno eszméletét vesztette. A techno rettenetesen hangos zene, ezért átmenetileg a hangszigetelőt, azaz az óbégatást is semlegesítette. A nyolc szobával odébb lakók nem értették, mi történhetett.
Keresték, kutatták, de nem találták az elveszett eszmélet maradványait. A kajtatók lassan visszaszoktak rendes hallásképességükre, és amikor meghallották az öreg baka harcisípjának balladisztikus jajgatását, maguk is kómába estek. Így techno és barátai szolidarizáltak az elveszett eszméletben.

– Tompaszögi, ez itt vakablak?

– Annyiban igen, hogy nincs szeme, valamit befúj a szél.

– Nálunk mindig friss a levegő.

– Nem kéne bedeszkázni?

– Nem, a saját kalapácsommal bűvöltem ki, ebben a magasságban nem jár sem sunnyogás, sunyítás, sem alattomoskodás, ha mégis bezuhan ide hozzánk, vagy azokhoz a szerencsétlenekhez, akik olyan némák lettek megint, mint természetes hadiállapotukban, először is megromlik a szellőzés, mert rosszabb a levegője, másodszor minket nem hallanak majd rendesen. Ha mégis, vesszük a kalapácsot, szögeket, deszkát, léceket és a fej mögött átnyúlva fület vakarással érzelmeket gerjesztőket kívülre marasztaljuk.

– Ragyogó! Egyébként mi az a subler?

– Hány éves vagy, Zabundi?

– Miért kérdezel állandóan ilyen nehezeket? Menjek inkább horkolni?

– Tolómérce! Megjegyezted? Ha nem tolják összevissza, rendesen mér. Na, még egy ilyen literes pohárkányit, aztán húzzál! Most nyerésre állok. Meddig tudsz számolni?

– Én huszonegyig. Nem is értem a hónapok végét. Szerintetek a többiek is eljátsszák, hogy képesek a huszonegy után is számolni?

– Mit tudom én. Adjál még egy lapot!

Subler, a Bendegúz tizenkilencre húzott egy alsót. Lecsapta a lapokat, átmenetileg kofferjébe húzta a pénzt, majd az egészet újra feltette.

Ez így ment nap, mint nap, mert arra nem járt a pofátlanság.