Józsi, crapul
matusalemic, abia ce-a înotat vreun kilometru de la graniţă, când şi-a ridicat capul, adulmecând emoţionat
apa. Mustaţa-i tremura de bucurie, iar ochii săi verzi de peşte străluceau
puternic. Cu nasul îi
dădu un ghiont prietenului său dolofan care gâfâia lângă el.
- Muică! Simţi
aroma asta, Kázmér?
- Tocmai pe
mine mă întrebi? Bineînţeles c-o simt. Deja la Viena am avut nişte presimţiri
în branhii. Józsikám, sincer îţi spun, niciodată n-am mai înghiţit un arsen
atât de delicios! Cu toate că, la dezintoxicare, chiar medicul mi-a spus că
niciodată n-a bifat un sac de toxine mai ceva ca mine. Învârte-l şi tu mai lent
pe sub limbă.
Însă degeaba
l-a sfătuit, că intre timp Józsi, cuprins de panică, a înotat înapoi la cei opt
sute de bibani juniori rămaşi în urmă care, conform temerilor sale, s-au
ancorat tocmai în canalul de evacuare al fabricii de îngrăşăminte. Premoniţia
sumbră a bătrânului crap s-a dovedit adevărată. Poate s-o încurce rău dacă
tinerilor bibani li se întâmplă ceva. Desigur şi Kázmér o poate păţi, în ciuda
faptului că-l are în spate pe amicul său, somnul-boss. Ca expert, chiar el
trebuia să avertizeze tinerii asupra pericolului. De aceea au şi primit ei
sarcina de a escorta turma de bibani pe calea maturizării, pe vreun râu lent
sau un lac liniştit cu apa limpede. Până la urmă au ales Kaposfüred ca
destinaţie. De altfel, lacul acela a fost ideea lui Kázmér. Adora acel loc, nu
numai pentru că acolo-şi depusese icrele pentru prima oară, cu douăzeci şi
cinci de ani în urmă, ci şi pentru apa-i clară şi curată.
Anul trecut,
aici a vrut să-şi invite Kázmér prietenul din Regensburg pentru a-i serba
aniversarea de patruzeci de ani. Dar, din păcate, a ieşit o tragedie. Pe
bătrânelul scandinav, l-a prins un ghid braconier tocmai la Viena.
Józsi,
apropiindu-se înot de protejaţii săi, a şi văzut că-i bai mare. Bibanii râdeau
fără griji, dansau dezlănţuiţi, se hârjoneau şi, lucru neobişnuit pentru nişte
peşti, chiuiau într-o veselie. Părea că nici prin cap nu le trecea sa înoate
mai departe.
- Fir-ar al
dracului să fie fabrica asta de îngrăşăminte! – înjură Kázmér, ajungându-l din
urmă pe Józsi şi privindu-i pe nefericiţii peşti.
- Scoateţi
capul din apă şi inspiraţi adânc! – se răsti la adunarea înnebunită.
- Înotaţi mai
departe, imediat! – comandă.
Lajcsika, cel
care dădea tonul găştii, doar râdea.
- Ce ne tot
latră blegul ăsta bătrân? Îi e ciudă pe binele nostru? - însă amuţi imediat
când Kázmér, cu corpul său imens de un metru şi jumătate, se apropie de el
periculos de mult. Apoi, intimidaţi, au pornit cu toţii, urmând cursul apei.
Dar numai până când Lajcsi se împiedică de o babuşcă ameţită. Săraca fugi
oripilată, dar şeful găştii imediat s-a aruncat după ea, muşcând de coadă
peştele nefericit. Atâta le-a trebuit celorlalţi. Au urmat exemplul lui Lajcsika,
iar când Józsi a ajuns acolo ca să-i mâne mai departe, nenorocita de babuşcă
fusese devorată complet. În cele din urmă, toţi cei opt sute s-au aliniat,
începând să înoate alături de cei doi supraveghetori. Însă după puţin timp,
tânărul agitator a strigat din nou:
- Puteţi să
înotaţi aşa, băieţi? – şi s-a răsucit într-o parte în apă. Ceilalţi, din ce în
ce mai mulţi, l-au imitat. Apoi Lajcsi n-a mai zis nimic, doar s-a lăsat încet
pe spate, ridicându-şi burta albă spre lumină. Ei bine, nu ca să se bronzeze,
ci pentru că bietul de el n-a mai putut altfel; - aşa obişnuiesc peştii să facă
atunci când incidental îşi dau duhul. Apoi apa pur şi simplu l-a ridicat la
suprafaţă, ducându-l a vale. În curând, toţi cei şapte sute nouăzeci şi nouă de
colegi au ţesut un covor în jurul lui.
- Se pare că
ăştia sunt deja pe cont propriu. Nu mai avem probleme cu ei - clătină din cap Kázmér,
apoi îngrijoraţi şi tăcuţi au continuat să înoate spre Visegrád. În dimineaţa
următoare, într-o gârlă din Budafok i-a găsit un pescar sportiv norocos.
Fericit i-a dus acasă pe cei doi bătrâni, pentru că aproape de mal avea un han
prosper cu specific pescăresc. A fost liniştit, pentru că atunci când i-a găsit
pe mal, ambii se mai zvârcoleau, răvăşind nămolul cu coada.
- Ietete mă!
Da’ aista ce-i? - se miră Bitó Vendel, când
în dimineaţa următoare ajunse la ramura moartă din Szigetköz şi observă covorul
de peşti. Pe alocuri se mai vedeau câteva băltoace de apă sub ei. Bitó cel gospodar a fost tare
încântat, întrucât covorul de bibani se afla chiar lângă fâşia lui de teren cât
o curea de pantaloni.
- Dracu o să
mai cheltuie pe îngrăşăminte – se gândi, apoi luă din remorcă furca pentru fân,
răsfirând toţi peştii pe parcela lui de ardei. Ajuns acasă, Bitó se puse pe treabă, luând câteva
scânduri şi confecţionând un panou uriaş. Apoi, tacticos, începu să-l picteze
pe îndelete cu litere mari, copilăreşti, punându-l pe nepotu-su să le şi
caligrafieze.
La începutul
verii a afişat panoul improvizat lângă şosea şi, zâmbind pe sub mustaţă, a
citit cu mândrie inscripţia:
ARDEI PROASPĂT! IEFTIN! PE
LOC!
Iar dedesubt,
colorat frumos:
BITÓ
VENDEL BIOGRĂDINAR
Epilog: Cât l-a
costat mai târziu acel panou, este deja o altă, şi mai tristă poveste.
Kisslaki László
A két vén
vadponty
Józsi, a
pontymatuzsálem alig úszott a határtól úgy egy folyó-kilométert, mikor felkapta
a fejét és izgatottan szippantgatott a vízben. Bőrbajsza csak úgy remegett az
örömtől, és fényesen csillogtak a zöld halszemei. Orrával megbökdöste a
mellette szuszogó barátja kövér oldalát.
- Azannya!
Érzed ezt az aromát Kázmér?
- Pont tőlem
kérded? Naná hogy érzem. Már Bécsnél volt valami sejtés a kopoltyúmban.
Józsikám, én mondom neked, még sose nyeltem ilyen finom arzént! Pedig az
elvonóban még a doki is azt mondta, hogy ilyen toxinzsákot, mint én, még
életében nem pipált. Forgasd te is lassabban a nyelved alatt.
De hiába
tanácsolta, mert közben Józsi pánikszerűen visszaúszott a lemaradt nyolcszáz
növendéksügérhez, akik félő, hogy lecövekeltek a műtrágyagyári
kifolyócsatornánál. Az öreg pontynak beigazolódott a balsejtelme. Még nagy baja
lehet neki, ha történik valami a fiatal sügérekkel. Persze Kázmér is megütheti
a bokáját, hiába van a harcsagóré haverja mögötte. Mint szakértőnek, pont neki
kellett volna előre figyelmeztetnie a fiatalokat a veszélyre. Azért is kapták a
megbízatást, hogy ők kísérjék le a sügércsordát ivarérést tanulni, valami
tiszta vizű, lassú folyóba, vagy csendes tóba. Végül is Kaposfüredet
választották úti célul. Az a tó egyébként Kázmér ötlete volt. Imádta azt a
helyet, s nemcsak azért, mert ott nászozott vagy huszonöt éve először, de a
tiszta, áttetsző vizéért is.
Ide akarta tavaly Kázmér a regensburgi barátját meghívni,
hogy töltse nála a negyvenedik születésnapját. De sajnos tragédia lett belőle.
Az öreg skandináv vénséget, éppen Bécsben fogta ki egy orvhalász kalauz.
Józsi, ahogy
közelebb úszott védenceihez, már látta, hogy baj történt. A sügérek önfeledten
viháncoltak, táncoltak, tréfásan lökdösték egymást, és halhoz szokatlan módon,
vidámam visongtak. Szemmel láthatólag eszükbe se jutott továbbúszni.
- Az istenit a
rohadt műtrágya gyárnak! - Káromkodta el magát Kázmér, mikor beérte Józsit, és
végignézett a szerencsétlen halakon.
- Ki a fejet a
vízből, és mélyet lélegezni! – ordított a meghülyült társaságra.
- Azonnal
továbbúszni! – parancsolta.
Lajcsika, a
galeri hangadója csak röhögött.
- Mit ugat ez a
vén hülye itten nekünk? Irigyli tőlünk a jót? - de elhallgatott, mikor Kázmér
fenyegetőleg közelebb úszott hozzá a másfél méteres, hatalmas testével. Erre
mindannyian szepegve nekilódultak lefelé a vízen. De csak addig, míg Lajcsi
bele nem botlott egy aratévedt bodorkába. Az szegény rémülten menekült, de a
gangfőnök rögtön utána vetette magát, és beleharapott a boldogtalan hal
farkába. Több se kellett a haveroknak. Ők is követték Lajcsikát, és mire Józsi
odaért, hogy továbbnoszogassa őket, már fel is zabálták szőrőstől, bőrőstől a
szerencsétlent. De végül is elrendeződtek mind a nyolcszázan, és tisztességesen
úsztak a két vezető felügyelete mellett. De egy kis idő után ismét a hangadó
ifjonc rikkantott:
- Tudtok így
úszni srácok? – és féloldalra fordult a vízben. A többiek is egyre többen
utánozták. Aztán Lajcsi már nem szólt, csak lassan hanyatt billent, és fehér
hasát fordította a fény felé. Na, nem azért, hogy lebarnuljon, hanem már
szegény nem tudott másképp; - mert így szoktak a halak, ha éppen megdöglenek.
Aztán már egyszerűen felvetette a víz a felszínre és onnan hullámzott a folyón
lefelé. Hamarosan mind a hétszázkilencvenkilenc társa, szőnyeget szőtt köréje.
- Na, ezek már
önállósították magukat. Már nincs gond velük - csóválta a fejét Kázmér, s
aggódva, szó nélkül úsztak tovább Visegrád felé.
Másnap reggel
egy budafoki morotvánál lelt rájuk egy szerencsés sporthorgász. Boldogan vitte
haza a két öreget, mert egy jól menő halcsárdája is volt a partközelben.
Nyugodt volt, mert mindketten még veregették az iszapot a farkukkal, mikor
rájuk bukkant a laposon.
- Na nédd a! Hát e’ meg mi? – álmélkodott Bitó
Vendel, mikor reggel kiért a szigetközi holtághoz, és észrevette a
halszőnyeget. Azért apró foltokban, itt is, ott is felcsillant még a víz
alattuk. Nagyon megörült Bitó gazda, mert éppen a nadrágszíjnyi földje mellett
rekedt el a sügérsereg.
- A franc fog
műtrágyára költeni – gondolta, s avval levette az utánfutóról a szénahányót, és
szétvillázta a halakat a paprikaföldjén. Mikor hazaért, Bitó avval kezdte, hogy
kerített pár deszkát, és egy hatalmas táblát szerkesztett. Lassan, komótosan,
ákombákom betűket rajzolt rá, és még ki is cifráztatta az unokájával.
Koranyáron
aztán kirakta az országút mellé a tákolmányt, és a bajsza alatt mosolyogva,
büszkén olvasta a feliratot hogy:
FRISS PAPRIKA! OLCSÓ!
HELYBEN!
Majd alatta
kiszínezve:
BITÓ VENDEL BIOKERTÉSZ
Epilógus: hogy
később mibe került a gazdának az a tábla, az már egy másik, szomorúbb történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése