Volt egyszer egy csapat

"Egyszer egy szép napon három fiú 

hangszerről és rockzenéről álmodott,

így szólt az egyik, a dallam már kész, 

három fiú úgy zenélt, hogy megállt az ész".

Bélucitól, “Lacika Trifántól” és Attilától búcsút intve lépett Marius saját útjára. Valószínűleg empatikus, egy szóban emberi alkat volt, mert nem zavarta egyedüli románsága a nagy magyar együttesben. A dobverők pörgéseinek roppant rövid szünetében, Ráduly Béla ugyan igyekezett a vastag sorokban jelenlevő hivatalosságokat is kielégítve, két nyelven kurjongatni.

Azon a decemberi eseményen, amikor két, valamivel a húszon túli lurkó a jegy nélküli bevándorlási lehetőségek felkutatásán szorgoskodott, Marius még a csapat tagja volt. A fiúk rájöttek, ha csak fel nem másznak a majdnem tükörsima függőleges falon a tetőre, mint a pók, és onnan valami létrán le nem ereszkednek, képtelenség a koncertélvezet kiharcolása.

Ám a hatalmas zűrzavarban, mikorra a jegyvásárlás képtelen lehetősége is felmerült bennük, hirtelen a szakszervezet művelődési házának főbejárata előtt jobbra, kivágódtak a földszinti ablakok.

Azok a valószínűleg felfegyverzett – ma kommandósnak neveznénk őket –  egyenruhások úgy el voltak foglalva minden egyéb iránnyal, főként a jegyesek szabályszerű bevonultatásával, hogy nem vették észre a lázadást.

A srácok egy darabig vártak, de mikor látták, hogy nyolc-tíz hasonszőrű koncertlátogatásra-felajzott gondolkodás nélkül szökken az ablak túlsó oldalára, ők is megtették a lépést. Ingó, amolyan le-fel és vízszintesen is mozgó gyomoridegekkel lesték, mikor nyúlnak füleik eltávolítására. A lefülelés egyik legemberségesebb módszere az ilyen tépdelés, nem?

A nyitott ablakok huzatot keltettek, így egy idő után mindenki észrevette volna a turpisságot, ezért a néhány szorgosan segíteni vágyó leányzó megpróbálta visszazárni őket. Ehhez viszont segítség kellett, mert nem olyan egyszerű visszacsukni azt, ami egyszer kinyílott. Akkor még nem tudhatták, hogy a rebellis, lázadó, felforgató tevékenységet bizonyíthatóan végrehajtó csajok későbbi “ismerősök”. Ők, némi kuncogás, vihogás után el is tűntek.

Könnyű volt jeggyel behelyezkedni a megfelelő helyre, ezért még bizonyos – akkor csak serkenő – szakállbederesedésen esnek át, mert minden jegy valahová szólt. Elképzelhetetlen, egy ilyen évet meghatározó, mindenkor Szilveszter előtt megtartott koncert termének egyetlen üres ülőhelye is... Azért valahogy képzeljük el, sőt valósítsuk meg önmagunkat!

A két ifjúnak sikerült, pedig olyan odavágyót nem lehet elképzelni, aki rálegyintett volna az eseményre azzal, hogy kalapot le, tank fordul, megyünk más irányba. Talán szabotálták a jegyárulást, hiszen napokkal korábban kijelentették, mind elfogyott, ezért akadhattak mégis üres helyek.

Égig ért az ének, és az a virág nagyon kellett volna, amit aztán remélem Lacika is megkapott, nem csak az ott csellengők egyike.

Akkor még nem volt szokás a drogozás. Ezt éppen úgy mondtam, mintha napjainkban úton-útfélen nyomnák magukba az anyagot, de ki tudja... Lehet, én vagyok naiv, és teszik... Remélem, nem. A döngő zenéjű csoport mögött mégis megjelent egy első látásra show-ember. Túltáncolta magát, apró cafatokra tépte le az ingét, mikor a nadrágjára került volna a sor, két dobpergés között Béluci – pedig nem volt a tarkóján szeme, csak tudta, mikor kell hátranézni –, a hóna alá nyúlt és kivitte a soha többé nem látott, önjelölt háttérembert.

Addigra, egyik a másik után, talán negyvenen is felpréselődtek a színpad jobb sarkába, ám a Rumdal – érdekes, akkor még nem Rumblues volt a címe – lecsengése után, a gitárok mozgásával, amelyek majdnem orrokat távolítottak el, jelezték a “lefele, gyerekek” parancsot. Semmi baj a tejcsárdát népszerűsítő nótával, átnevezhetik a szerzők, így is nagyon jó!

Nem jött össze a lekergetés, mert a fent lévők juszt sem voltak hajlandók az egy életre szóló élményt feladni. Őket, a nagyokat karnyújtásnyiról, akár meg is tapintva látni!

Ekkor következett be az, amire már céloztam. Marius, annak ellenére, hogy a nótákat teljes lelki lendülettel zengte, megpróbálkozott viszonylag sikertelenül egy kis magyar beszéddel. Ma már hihetetlen, de bocsánatot kért a közönségtől, amiért csak románul tudja folytatni, és elmondta, hogy mélységes barátsággal és tisztelettel alkotótársai iránt, úgy döntöttek – vajon közösen, vagy egy magába tekintő szúrós nézéssel ő egyedül –, hogy megalapítja saját együttesét Metrock néven. A név elejével jelezni szándékozott a kiindulópontot, a második féllel a stílusirányzatot.

Marius remek ember volt. A két arra csellengőnek halvány fogalma sincs, hogy azóta mi lett belőle, már csak azért sem, mert azóta gyakorlatilag nem találkoztak. Az esemény pedig 1980 decemberén történt.

Egy terpesztett együttgondolkodás kitárulkozott lehegedülésére még feltétlenül befizettek. Igaz, halovány sejtelmük sem volt arról a kicsit későbbi egyetemi buliról, mert akkoriban nem nagyon jártak arra az előadások befejezése után.

Volt ott ugyan egy klubhelyiség, de jobb híján járjanak arra a bentlakók, nem? Valami mégis arra terelte útjukat, ez azért is érdekes, mert aki ismeri a várost, tudhatja, milyen messze van a fiatalok által látogatott akkori helyszínektől és a központtól. A Rulikowski temető közvetlen közelében. Talán öt-hat méterre választotta el a legközelebbi kerítés, a két nagyon különböző okból létrehozott helyszínt.

– A koncertre jöttek? – kérdezte a portás.

– Milyen koncertre?

– Valami Méteres, vagy Meteor... Ilyesmi zenekar, bár inkább huligán társaság veri majd fel a csendet. Nem fogok tudni aludni!

– A klubban?

– Ott, sajnos. Igaz, elég messze van innen, de a zajártalom akkor is zajártalom!

A kettők végigosontak a teljesen kihaltnak látszó sétányon, és beültek. Tényleg volt klub, inkább klubocska. Ötven-hatvan esetleg száz ember férhetett be.

Egyesek időben megkapták a füleseket, már alig volt üres ülőhely. Nos, Mariusék hosszas és egészen önbizonytalan bemutatkozás után belevágtak. Nagyszerű muzsikával, egészen Metropol-színvonalúval töltötték meg a termet. Ám Marius nótáról nótára csüggedtebb lett. A kemény rock megkeményedett változatának képviselőjét, szegény, néhai Ráduly Bélát, sőt a leglíraibb lelkű Trifán Lacit semmivel nem lehetett volna úgy elbizonytalanítani.

Marius folyamatosan szomorodott, már-már rimánkodott a közönségnek: “Emberek, ennyire rossz a nótánk, hogy nem kezdtek el táncolni? Szabad!” Talán egy óra után az első pár megtörte a tartózkodás gátfalát. Amint nekiláttak ropni, vezényszóra vagy jelcsettintésre pattant fel mindenki. Ilyen hangulatot csak a klasszikus, akkor már befutott Metropol tudott összehozni.

Mariuséknál nem kellett visszázni. Jelezték, hogy a koncert után azonnal indulnak Kolozsvárra, de nem szabtak időhatárt. Hajnal tájékán kódorgott el a társaság, s a kettővé lett nagy együttes másik fele, egy ilyen pincekoncertnek tekinthetőn megalapozta önbizalmát.

Béla – a lányoknak csak Béluci – még kevert ezt-azt a sterilizálóban, a többieknek is volt úgynevezett civil munkahelyük –, de a decembereket, sehogyan sem úszhatták meg. Szerencsére nem akarták!

Kalapemelés az akkori kalaposnak, és a spektroszkóp vibrálása mögött ugráló, lágyszívű, ma már minden-művésznek.

Volt egyszer egy Metropol, és a velem egykorúaknak ma is megvan az a Metropol, ha máshol nem, emlékeinkben.

Most a Május 1. erdészház előtti turistaletelepedő mellett improvizált kobozszóló felelevenítésével mosom össze, egy nagy, sokszínű, homályos festménybe a nagy elődöket.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Metropol