Szabályerősítő

Lammert káplár úgy csodálkozott el a koreográfián, mintha korábban soha nem vett volna részt hasonlókon, pedig jó néhányszor mellékszerepelt már, de most ráosztották a főszerepet. Igaz, mindig a főszereplőre irányul a figyelem. A puccos rend mégis meglepte ezen a verőfényes, igen kora reggeli időpontban.

Csodálatos álca volt a hatalmas laktanyaudvar. Az épületeket úgy tervezték, hogy az utcára szinte semmi ne hallatszódjon ki, csak a vidám katonanótás pattogás, a kiképzői szitkokból a lágy, már-már szívmelengető határozottság.

Körbetekintett. Hányszor sorakozott, vagy menetelt, később meneteltetett ott maga is… Lehetőleg nem az utcafronti épület irányába, arra egyenesen megtiltották. Most mégis megcsodálta ezt a remek harcászati stratégiát, mert a kiképzőterek közül egy sem került a civilek hallótávolságába, hanem a hadianyag-, haditechnika-raktáraktól és a lóparkolótól – természetesen istállókra gondolok – hátrafelé.

Nagy-nagy levegőket szippantva, hogy jól feltöltődjön arra a napra… helyesebben arra a néhány percre, ami neki még adatott, azon is maradt ideje elmerengeni, ha annak idején nem tekinti saját magával kitolásnak, kikéri a káplári előléptetést. A hálókörzetekben korántsem volt ilyen napsütötte, szépen rendezett egyenruhás az élet. Amikor Merkel ezredes néha-néha inspekciózott, gyomorgörcsbe rándított mindenkit megjelenésével. Midig azonnal megjegyezte:

– Miféle káplárok vannak itt, nyomát sem látom újonci vérnek?

Így aztán, muszáj volt lelkiismerete ellen tenni, pedig annak idején jól megtanították, hogy azt sosem szabad. Addig a bizonyos kijelentésig, aminek következtében most menetel, élni akart, úgy gondolta, a muszáj az muszáj. Azzal nyugtatta magát, hogy amint ő sem mert visszaütni, úgy azok sem teszik. Hol ennek, hol annak le-lekevert egy pofont. A többiek, hozzá képest százszorosan túlcsépelték a bűncselekmény hiányában bekasznizott, hirtelen katonává letteket. Talán azért, hogy sok év után, majd jól kiképzett katonák obsitjával térhessenek haza szántani. Szégyellte magát. Talán meg is érdemli a rávárót.

A bandérium a szokásos helyen sorakozott alakzatba, és mint neki addig, úgy kenyeres cimboráinak is fagyos, rezzenetlen, érzelmek nélküli volt az arcuk. Statiszta korából emlékszik, hogy az elrettentés kétoldalú megoldásában, tulajdonképpen őrző-védő, félelemkeltő feladatot hajtottak végre.

Az illetékesek nagyon fontosnak vélték, hogy az elítélt utolsó percei véletlenül se teljenek a rózsás felhőtlenség közelében. a káplár arról az oldalról ismerte a menetet, tehát tisztességgel menetelt előre. Úgy döntött, nem hajlandó reszketni. Beállt a fal mellé, az egymásra rakott rengeteg homokzsák elé, és aznap nem kért a szembekötősdi játékból sem.

A szokásjogból tudta, hogy saját szakaszának besorozottjai repítik felé a lőport és golyót, ám azt nem ismerte, aki a kezeit hátrakötözte. Csontig szorította a kötelet, a vérkeringés azonnal leállt két tenyerében, de gyorsan felismerte, hogy ilyen luxusra már úgysem lesz szüksége, tehát nem reklamált. Kihúzta magát, szembenézett – most nem – bajtársaival. Ebben a bajban egyedül maradt.

Amikor kijelentette, hogy a császár hülye, elkövette az őszinteség bűntettét. Talán, ha azt mondja, hogy a felséges császár néha lehetne megfontoltabb is, néhány év vársánccal megússza. Így azonban meg sem lepte, hogy rögvest kiszólították az alakzatból, és percek múlva faábrázatú, unottan ásítozó emberek akarják, már-már az első percben az ítéletet, hiszen jobb dolguk is akadt. Akár kiképzésen, vagy pihenőprogramon, kimenőn, bemenőn, vagy egész máshol is lehetnének. Az ilyen programrontók miatt, még a délutáni sörözés örömétől is megfoszthatják magukat.

Igazából Lammert káplár sem várt más ítéletet, mint ami ezért jár. Most ő, a szembeszegülő, szembeszegülve nézi az önkéntes Lutz főhadnagyot, aki uralkodóhűségét bizonyítandó, kikövetelte a megtiszteltetést. Igaz, nagyon szeretett kivégzőosztag-parancsnok lenni.

A viszolygók már tudták, kétes esetekben, ahol lelkiismeretük nehezebben engedné meg a tűzparancs kiadását, Lutzra mindig számíthatnak.

Fontosnak érezte, hogy az elítélt az utolsó pillanatig tudja, micsoda helyzetben van.

„Kivégzőosztag, viii-gyázz!” – jól kihangsúlyozva a kivégzőosztag szót –, utána szép lassan, „Kivégzőosztag, fegyvert vállhoz”-t rendelt.

Ekkor kezdődött a gikszer. Míg a többiek a parancsnak megfelelően cselekedtek, Rotter lehajolt, a földre fektette fegyverét, vigyázzba vágta magát, egy szabályos hátraarc után szalutált, majd a haptákból újabb hátraarccal, odament az elítélt egyik oldalára.

Lutz főhadnagy úgy érezte, felrobban. Sok mindent tapasztalt már, de ilyet sosem. Máskor, ha valaki láthatóan szabotálva, szándékosan félre célzott, azt szép szabályosan, ahogyan elő van írva, a kivégzés után azonnal kivégezték. Ez a piszok parancsmegtagadó, lázító már ott állt. Úgy gondolta, nem cifrázza a dolgokat. A hozzá legközelebb álló közlegényre rivallt:

– Hozzám! Beállsz középre, leteszed a fegyvered a földre, fölveszed az ő puskáját, mert az ilyen nem érdemli meg az idegen golyót!

Újra „fegyvert lábhoz”-t parancsolt, majd diadalittas arccal „fegyvert vállhoz”-t. Nos, Schmitt, középen, már kevésbé pattogósan, mint elődje, előre hajolt, Rotteré fegyverét sajátja mellé fektette, és odalődörgött az elítélt másik oldalára.

Lutz főhadnagy egyszerre kapott a szívéhez és a fejéhez, aztán fogait recsegtetve kitépte tokjából fegyverét, de rájött, egy ilyen fegyelmezett hadseregben tiszt nem viselkedhet fegyelmezetlenül. Tehát beállt középre, fegyvert lábhoz parancsolt, majd – már a kivégzőosztag részeként – ordította:

– Kivégzőosztag, fegyvert vállhoz!

No, ekkor történt a legváratlanabb fordulat, mert jobb és bal oldalán, a két-két katona lerakta fegyvereit és odamasírozott a homokzsákok elé. Lutz szeme előtt színes karikák cikáztak, homályosan látott. Megpróbálta az elsütőbillentyűt meghúzni, de – soha nem derült ki, melyik ablak mögül – eldördült egy lövés, amitől elvágódott és nem mozdult többé.

Nem tudni, honnan került elő Merkel ezredes, de elkiáltotta magát:

– Homokzsákok előtt álló szakasz, jobbra át! Előre in-dulj! Állj! A császár őfelsége, különös jóindulattal kegyelemben részesítette mindnyájukat!

Olyan rövid idő alatt ez még a valóban elítélt esetében is természetesen lehetetlen volt, már csak azért is, mert a koronás fő nem nagyon olvasgatta a kegyelmi kérvényeket, sőt elvből utasította el az összest.

– Mindenki futólépésben az egységéhez! Ezred, nó-ta! Parancsnokok, az egységeket vezényeljék kiképzésre! In-dulj!

Máskor, kivégzések után, a cinikus „sapkát le, imához” parancs helyett, valaki megadta a hangot. Lammert még a falnál elgondolkodott azon, mi lenne, ha most az egyszer fordítva csinálnák… Bár a fordított sorrend sem tökéletes, ugyanis ima után is kellemetlen a kivégzés, de talán mégsem annyira. Lehetne esetleg ima, majd kegyelem… Lett!