Ez a három!

Egy ember, nevezzük Aladárnak, a hálószobában aludta az igazak álmát. Reggel nyújtózkodott egy nagyot, és kilépett volna ágyából, ám meghökkenve tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon, nagy kőfalakkal körülzárt szűk helyiség sarkában szalmazsákon fekszik. Egy lópokróc takarja csupán. Megdörzsölte a szemeit, azt gondolta, baj van a látásával. Felugrott, és egy vasajtónak ütközött. Ekkor, a terem minden oldalából, láthatatlan nyílásokon keresztül, egy hang elkezdte faggatni.

– Mi a neve?

– Tompafi Aladár.

– Ismétlem, mi a neve?

– Tompai Aladár, uram.

A titokzatos rejtőzködő, aki semmit nem hitt el neki, ezt még százszor megkérdezte. Végül úgy döntött, hogy makacsságának jutalmául kidobja.

– Mars ki innen, te megbízhatatlan alak!

Aladár nagyon örült, végül is nem vágyott abba az odúméretű valamibe – ami inkább egy börtöncellához hasonlított –,  tanyázni. Ahogy kilépett a vasajtón, az nagy dörgedelemmel becsapódott mögötte, és egy minden irányban tömör fémcsőben találta magát. Elkezdett rohanni előre, ám egy adott pillanatban érzékelte, hogy túlontúl meleg a levegő, és minden lépésre emelkedik a hő. A cső pedig elkezd kanyarogni. Már nem látott előre semmit, és a hőség egyre kibírhatatlanabb volt. Gondolta, meg kellene fordulni. Egy gyors piruett után, arca már az ellentétes irányba nézett hátrafelé. Ám a váratlan semmiből egy tömör fémajtó, épp előtte zuhant le. Tehát visszaút nincs…

Belerohant a lecsapódott ajtóba. Eluralkodott rajta a pánik és elfelejtette mindazt, amit korábban megtanult. Vesztett helyzet nincs! A remény sohasem halandó. Zaklatott valóságvesztésében, teljes erővel rohant neki, és döngette az ajtót, de arról csak a rozsda pergett. Muszáj volt megfordulnia és haladni előre az úton, amelyik keszekuszán kanyargott és egyre nagyobb forróságot érzett.

 A lábait sütötte, és a cipője talpa füstölt. Alig bírt lélegezni, megpróbálta szétfeszíteni a csövet, de olyan rettenetesen erős acélból készült, hogy talán csak szétrobbantani lehetett volna. Egyszerre valami imbolygásfélét fedezett fel, és rájött, hogy lángnyelvek csapnak acélalagútjába.

Mindenképpen vissza kell fordulnia! Tett még egy kísérletet, de megint lezúdult előtte egy ajtó. Éles lándzsák álltak ki belőle. Mitévő legyen!? A kétségbeesés elvette az összes józan ítélőképességét, és  hátralendült, meglódult – hogy meneküljön –, egyenesen a kiálló hegyes lándzsák felé. Ekkor a cipőjét végigsúrolva, valószínűtlenül közel alázuhant egy rettenetesen tömör vasajtó. A második, ami már tényleg nem engedte sehová.

 Érezte, ha még egyet beszippant, szétperzseli a légcsövét. Visszatartotta a levegőt, dobolt a sok agyi ér, és minden egyéb. Ám a belső ritmust valami külső váltotta fel. „Ez jégeső! Vajon hol vagyok?”, gondolta és az orra előtt bezúdult egy asztalméretű öntöttvas tömb.

 Már kilátott a csőből, ugrott egy hatalmasat és belélegzett. A lángnyelvek egyre forrósítottak mindent, de egymást követő ugrásokkal még tudott lélegezni. Talán a bezuhanó szétrepedt hatására, minden elkezdett apró hajszálrepedésekkel hasadni és mind a két oldalra ajtóméretű rés nyílt. Kijárat!

 Kirohant, lélegzett, ott is meleg volt, de a kályhában mindig melegebb van, mint a kályha mellett. Ráeszmélt, hogy a saját pincéjében van. Elől kazán, amiben tűz lobog.

 Vajon ki találta ki ezt a kelepcét és mikor telepítette úgy, hogy soha nem vette eddig észre? Csak nézte, és ámulatában eszébe jutott a hit, remény, szeretet, ez a három, amelyikből a legutolsó, a szeretet feltétlenül és örökre megmarad.

Felnézett, fohászkodott, és az egész hihetetlen alkotmány – kazánnal, tűzzel s mindennel – apró porszemcsényi darabokra tört, összeomlott. Még füstölgött egy kicsit. Elővett a sarokból egy lapátot és egy seprűt, összesöpörte a hulladékot, és eldöntötte, hogy kidobja, amikor a pince végén, bő ujjnyi résen áttágulva elkezdett átáramlani a fény.

 Kinyitotta a szemét, és látta, amint a lázmérő 37,2-t mutat.

„Gyermekem, rettenetes álmod lehetett, hánykolódtál. A borogatás és az annál sokkal magasabbról fakadó gyógyszer megtette a hatását, 43 fokról, 37,2-re esett a hőmérsékleted. Igyál, amennyi jólesik, aztán egyél, és adj hálát, mert meggyógyultál.”

Az élet kacskaringóit nem lehet kiszámítani, néha olyan csapdákba szorul az ember, amikből saját erejéből soha nem tudna szabadulni! De kutyakötelessége utolsó csepp erejéig mindent megtenni. Közben és utána is folyamatos segítségkéréssel, mert a hit és a remény nem levegőbe dobált szavak. Legyen előttünk kemence, szoruljunk bár váratlan kényszerhelyzetekbe, taszítson tehetetlenül, látszólag végzetünk felé a környezet, sose feledjünk el igazán és őszintén bízni. A kétségbeesés nem csak hiba, de igen súlyos vétek, legalább annyira, mint a vakmerőség.