Egy ember, nevezzük Aladárnak, a
hálószobában aludta az igazak álmát. Reggel nyújtózkodott egy nagyot, és
kilépett volna ágyából, ám meghökkenve tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan
módon, nagy kőfalakkal körülzárt szűk helyiség sarkában szalmazsákon fekszik.
Egy lópokróc takarja csupán. Megdörzsölte a szemeit, azt gondolta, baj van a
látásával. Felugrott, és egy vasajtónak ütközött. Ekkor, a terem minden
oldalából, láthatatlan nyílásokon keresztül, egy hang elkezdte faggatni.
– Mi a neve?
– Tompafi Aladár.
– Ismétlem, mi a neve?
– Tompai Aladár, uram.
A titokzatos rejtőzködő, aki
semmit nem hitt el neki, ezt még százszor megkérdezte. Végül úgy döntött, hogy
makacsságának jutalmául kidobja.
– Mars ki innen, te
megbízhatatlan alak!
Aladár nagyon örült, végül is nem
vágyott abba az odúméretű valamibe – ami inkább egy börtöncellához hasonlított –,
tanyázni. Ahogy kilépett a vasajtón, az nagy dörgedelemmel becsapódott mögötte,
és egy minden irányban tömör fémcsőben találta magát. Elkezdett rohanni előre,
ám egy adott pillanatban érzékelte, hogy túlontúl meleg a levegő, és minden
lépésre emelkedik a hő. A cső pedig elkezd kanyarogni. Már nem látott előre
semmit, és a hőség egyre kibírhatatlanabb volt. Gondolta, meg kellene fordulni.
Egy gyors piruett után, arca már az ellentétes irányba nézett hátrafelé. Ám a
váratlan semmiből egy tömör fémajtó, épp előtte zuhant le. Tehát visszaút nincs…
Belerohant a lecsapódott ajtóba.
Eluralkodott rajta a pánik és elfelejtette mindazt, amit korábban megtanult.
Vesztett helyzet nincs! A remény sohasem halandó. Zaklatott valóságvesztésében,
teljes erővel rohant neki, és döngette az ajtót, de arról csak a rozsda
pergett. Muszáj volt megfordulnia és haladni előre az úton, amelyik keszekuszán
kanyargott és egyre nagyobb forróságot érzett.
A lábait sütötte, és a cipője talpa füstölt.
Alig bírt lélegezni, megpróbálta szétfeszíteni a csövet, de olyan rettenetesen
erős acélból készült, hogy talán csak szétrobbantani lehetett volna. Egyszerre
valami imbolygásfélét fedezett fel, és rájött, hogy lángnyelvek csapnak
acélalagútjába.
Mindenképpen vissza kell
fordulnia! Tett még egy kísérletet, de megint lezúdult előtte egy ajtó. Éles
lándzsák álltak ki belőle. Mitévő legyen!? A kétségbeesés elvette az összes
józan ítélőképességét, és hátralendült, meglódult – hogy meneküljön –,
egyenesen a kiálló hegyes lándzsák felé. Ekkor a cipőjét végigsúrolva,
valószínűtlenül közel alázuhant egy rettenetesen tömör vasajtó. A második, ami
már tényleg nem engedte sehová.
Érezte, ha még egyet beszippant, szétperzseli
a légcsövét. Visszatartotta a levegőt, dobolt a sok agyi ér, és minden egyéb.
Ám a belső ritmust valami külső váltotta fel. „Ez jégeső! Vajon hol vagyok?”, gondolta
és az orra előtt bezúdult egy asztalméretű öntöttvas tömb.
Már kilátott a csőből, ugrott egy hatalmasat
és belélegzett. A lángnyelvek egyre forrósítottak mindent, de egymást követő
ugrásokkal még tudott lélegezni. Talán a bezuhanó szétrepedt hatására, minden
elkezdett apró hajszálrepedésekkel hasadni és mind a két oldalra ajtóméretű rés
nyílt. Kijárat!
Kirohant, lélegzett, ott is meleg volt, de a
kályhában mindig melegebb van, mint a kályha mellett. Ráeszmélt, hogy a saját
pincéjében van. Elől kazán, amiben tűz lobog.
Vajon ki találta ki ezt a kelepcét és mikor
telepítette úgy, hogy soha nem vette eddig észre? Csak nézte, és ámulatában
eszébe jutott a hit, remény, szeretet, ez a három, amelyikből a legutolsó, a
szeretet feltétlenül és örökre megmarad.
Felnézett, fohászkodott, és az
egész hihetetlen alkotmány – kazánnal, tűzzel s mindennel – apró porszemcsényi
darabokra tört, összeomlott. Még füstölgött egy kicsit. Elővett a sarokból egy
lapátot és egy seprűt, összesöpörte a hulladékot, és eldöntötte, hogy kidobja,
amikor a pince végén, bő ujjnyi résen áttágulva elkezdett átáramlani a fény.
Kinyitotta a szemét, és látta, amint a lázmérő
37,2-t mutat.
„Gyermekem, rettenetes álmod
lehetett, hánykolódtál. A borogatás és az annál sokkal magasabbról fakadó
gyógyszer megtette a hatását, 43 fokról, 37,2-re esett a hőmérsékleted. Igyál,
amennyi jólesik, aztán egyél, és adj hálát, mert meggyógyultál.”
Az élet kacskaringóit nem lehet
kiszámítani, néha olyan csapdákba szorul az ember, amikből saját erejéből soha
nem tudna szabadulni! De kutyakötelessége utolsó csepp erejéig mindent megtenni.
Közben és utána is folyamatos segítségkéréssel, mert a hit és a remény nem
levegőbe dobált szavak. Legyen előttünk kemence, szoruljunk bár váratlan
kényszerhelyzetekbe, taszítson tehetetlenül, látszólag végzetünk felé a
környezet, sose feledjünk el igazán és őszintén bízni. A kétségbeesés nem csak
hiba, de igen súlyos vétek, legalább annyira, mint a vakmerőség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése