"A tilosban, a tilosban"

Dömefi úr azt mesélte, hogy arrafelé, ahol ő lakik, volt egy igen érdekes ember. Az utcán, egy régi slágert zümmögött magában, ami „a tilosban, a tilosban, te is jársz néha titokban”, vagy valami hasonló refrénnel végződött. Széles jókedvében megállított egy vele szembejövőt.

Az már-már visszakérdezett.

– Miért, maga tényleg ilyeneket csinál?

– Hogyne, persze! Mindenhol ki van írva, hogy fűre lépni tilos, de én gyermekkoromban mást sem csináltam, csak rohangáltam a parkban. Azt hiszem, a más fájáról cseresznyét, almát, szőlőt csenni is talán tilos, de megtettem. Sőt, a piacon végigkóstoltam az összes naspolyaárus termékét. Talán egy kilónyit megettem, egy barátommal csináltuk, olyan jót potyáztunk, hogy csuda! Tudja, uram, maga is járt a tilosban, persze csak úgy titokban, hogy más ne tudja!

– Ennél nagyobb tiltásos dolgot nem csinált?

– Dehogynem kérem, az volt az igazán durva dolog. Rossz társaságba keveredtem. A folyó fölött, ahol a gát van, és alatta jó méretésnél méretesebb sziklák nyújtják ki nyakukat a habokból, van egy vezeték. Meleg vizet, vagy nem is tudom, mit engednek át rajta egyik oldalról a másikra. Nekem világ életemben tériszonyom volt, meg is sajnáltam azt a szerencsétlent…

– Milyen szerencsétlent?

– Ah, talán tizennyolc sem voltam. Emelet magasan van a cső, ismeri, nem?

– Nagyon jól ismerem a környéket.

– Én hason csúszva sem tudnék átmenni, mert a bokám és a csuklóm is szétremegne, de a társaság – avval a túllőtt kedvvel – úgy döntött, most megmutatja, mi a virtus. Orroltak valakire, nem tudhatom, miért. Én akkor cseppentem közibük, nem akartam renitens lenni… Hamar ki is léptem, mert végig libabőrözött a hátam. A szerencsétlent felpakolták a cső tetejére és megparancsolták neki, hogy békaügetésben keljen át a folyó fölött. Oda sem mertem nézni, de képzelje, megcsinálta! A túlparton leugrott, megfordult, kinyújtotta a nyelvét, és valami olyasmit kiáltott vissza, hogy „megisszátok ti még ennek a levét”. Sosem láttam többet. Mondja, maga miféle tilosban mászkált, mondjuk, ha már így kiadtam magam?

– Kérem szépen, én teljesen legálisan mászkálok a tilosban, ugyanis parkőr voltam, tehát nyakon csíphettem volna önt. Sőt, életem egy szakaszán gyümölcsösökben, szőlőben a kerülő teendőit végeztem, másképpen mondva csősz voltam. A piacokon is felügyeltem a rendet, az olyanokat csipkedtem fülön, akik csak úgy potyáznak. De van egy rosszabb hírem! Valamikor, fiatalkoromban, egy csürhe, csak azért, mert nem voltam hajlandó beállni közéjük, átbékaügettetett a folyó felett, ott, ahol mondja, éppen úgy.

– Jaj, uram, ugye nem haragszik túlságosan? Olyan rettenetesen sok idő eltelt már…

– Elfelejtettem bemutatkozni. A fel nem göngyölített ügyek elévüléstelenítő bizottságának elnöke vagyok, s egyben elsőfokú ítélet-végrehajtó.

A hencegő pasasunk, ott helyben összecsinálta magát. Lábat csókolt annak az elévülés-hatástalanítónak, akinek legalább humora volt. Bizonyos dolgok törvény szerint úgyis elévülnek, akármilyen bizottság babrálná őket.

Az átlépte, mint annak idején a folyó tetején szökdécselő békaugrálással a vizet – mondjuk átkelt a rettegve vacogó pasas egyik oldaláról a másikra –, és visszanézett. „Most már csak a többieket kell megtalálnom, rajtad behajtottam a behajtani valót. Alaposan tűnj el a szemem elől, ha jót akarsz magadnak. Annyit mászkálsz a tilosban, amennyit akarsz, titkon, vagy nagydobra verve, de lehetőleg ne tudjak rólad többet!”