Letablózás

   

Mi nem szenvedünk az ötlethiánytól! A World Trade Center kékesen füstölgő, leszállópályává alakult, kéményszerű stilizált tornyát raktuk tablókép-háttérnek. Gondunk volt a tanárokra is, hogy még véletlenül sem jelenhessen meg a képük. Mi közük hozzánk végül is, akarom mondani, örüljenek, hogy beengedtük őket az órára statisztának, nemde?

Az iskola nevét sem írtuk fel, egyáltalán iskola? Normális helyen alanyi jogon jár a bizonyítvány és diploma. Az a baj, hogy itt is fel kell tennem a kérdést, vajon nem tévedek-e, de annyi minden előfordult már… Láttam én ejtőernyővel dobált, ajándék Porschékat egymás után landolni, por se maradt belőlük. Na, jó, tudom, hogy olcsó poén, de nem ez a lényeg, hanem a tablónk, amely nagy dilemmába rakott bennünket, mert ugye, hol egyikünk, hol másikunk pottyan ki az élet csúcsra járatott karrierzónájából, vagy a selejtesek, egyenesen magából a zóna nélküli életből.

Tehát két lehetőség adódott. Egy nagyon hétköznapi, nem is tablónak látszó ősi fotógyűjtemény, nevek nélkül, ami valamikor a XII. században használt technikával készült volna, ugyanis akkor még fekete-fehérben fényképeztek. A kiötlők úgy is nevet szereztek maguknak, mi szükségük egy ilyen vesztes csordában szégyenkezni, a többiek meg pottyanthatják magukat. Itt persze a képeket idő, létezés és életértelmet kitöltő, mikroérzékeny, surranás V- soros kötésben elemző, belső önmegsemmisítőknek akartunk alávetni.

Ez ugyanis a sorból kilógók – legalább nem milliárdosok – és egyéb nagy senkik, valamint az életből kivándoroltak fényképét hivatott mikróbelsőégéssel azonnali hatállyal porlasztani. Ha valaki a jól körvonalazott trendekben leadott, mindenki által – általunk is – elfogadott értékrendektől eltér, természetesen ugyanez várja képe sorát.

A másik lehetőség sokkal frappánsabb. Tablónkat – amelyik néhány, de lehet, csak egy-két gigászi ász képét mutatja – egy stilizált, de működőképes toalettcsésze fölé helyeznénk el, azzal egybeszerkesztve, ugyanolyan önmegsemmisítő megoldással, bár ezt látványosabban tenné a közismert pottyantós, vízlehúzós módszer. Képzeljék, a sok marha – hamar lemarom tőlük magam – a pocsékabb megoldást választotta, így percről percre potyognak a képek.

Persze azt is beépítettük, ha valaki nekifog lelkizni, nyivákolni, „emberieskedni”, vagy – ilyen lelkis szövegű, mit tudom én, miket – kezd csinálni, ugyanolyan pottyantással pittyen szerteszét lángra lobbant belsőégésű képe.

Azt nem tudom, miért működik eleve rosszul a rendszer, együtt csináltuk az osztályban, de tevékenyen csak a Senki Jóskának nevezett és Nullaid Pista megbízottak dolgoztak, akik az ilyen hülyeségekhez értettek. Ez a Senki és Nullaid sem alkalmasak másra, mint a valami csinálásra. Szerintem jól megbabrálták a dolgot, talán félre is értették az elvárásokat, mert ilyen körülmények között az én fényképemnek az utolsó pillanatig ott kellene maradnia, s végül be kellene, terítse az egész, üresen maradt tablót. Ehelyett, a képem mindjárt elsőnek pukkant szét. Kebelbarátomat, Dagadt Fejest Nudli Sanyi követte, aztán Güzü Fejetlen, majd Nino-Nino, Abszolút Halvány Fény és az összes többi – vezetésre és uralkodásra termett, nem összevissza kunkorodott gondolatú rózsabokor – jó fej, vagány gyerek, egytől egyig durrant! Még a háttérkép is megváltozott, valamilyen emlékmű csinálódott a helyébe…

Ilyen csekélységekhez nem értek, különben rendbe tenném én a dolgot, hiszen nem kétes, hogy átvertek egy osztályt. Egy egész osztályt!

Na, morfondírozás után megyek, a két osztályelső stréber egyikének nagyra dagadt vállalatudvarán sepregetni. Képzeljék, még neki állt feljebb! Szavakba nem öntötte, de jótékonysági tettnek képzeli, hogy engem, aki az ő főnöke voltam és kellene legyek, fogadott egy általa elorozott, jogilag mindenképpen engem illető vállalat legaljára. Na, most ezt az utca sarkáról tette, ahol éppen szunyáltam a papundeklimen, de az nem változtat semmin! Ennek a disznónak családja van, gyerekei, én meg… Á, erről nem is érdemes beszélni, már mondtam, ezek egy osztályt tettek tönkre. Kettőjük képe pofátlanul dagasztja az egész tablót, pedig mind a – nem emlékszem, hányan voltunk az osztályban, a nevekre sem nagyon – sokan, jobb sorsra érdemesek, mint ők.