Ébredés után kicsit zsongott a feje, de
általában harminc másodperc alatt a teljesen fitt állapotba zökkent, mintha
sosem lett volna a későesti holtfáradtság, és nem is aludt volna. Rettenetesen
szerencsés volt, mert tizedmásodpercek alatt, amint a fal felé fordult, már
horkolt is. Ha nem is ilyen gyorsan, de a mély, idegeket kikapcsoló alvás után –
csak nagyon kicsit – átvitt értelemben, már rakhatta is az igát nyakába.
Családja erőgépnek
becézte, megjegyzem, az egész Székalsón, tsz-es előgyakorlás után, elsőként volt boldog saját traktortulajdonos.
Hozzá hasonlóan virtuóz vezetési technikával senki sem dicsekedhetett. Ha arra
lett volna szükség, akár a teljesen függőleges Zsombék oldalt is felszántja.
Az akarat nem volt
hiánycikk nála, látták már, amint behemót járművével egyik hátsó keréken
piruettezett. Tény, hogy akaratlanul, de egy nagyon kiszámíthatatlan oldalon
megcsinálta.
A reggeli bekapkodása
után kicsit megrugdosta jószágát, amit, előfordult, hogy jobban szeretett
oldalbordájánál. Egyrészt ébresztőnek szánta, másrészt, ha a vasutasok
kopácsolják a vonatok kerekeit, az ő traktorja is megérdemel annyit, mint egy
vastragacs.
Alig pirkadt. Falun
hamar kelnek, nem volt már egyedül, de még nem hemzsegtek az emberek, asszonya
is fordult egyet, amúgy zümmögősre, ő pedig leszalutálva jegesember szomszédját
– aki ettől a megnevezéstől hideglelést kapott –, néhány, akkor fontosnak
gondolt ismeretet megosztott-szorzott vele, aztán órájára tekintett.
– Jégbá!
– Takonypóc, a fiam
lehetnél, ne csúfolódj! Én is nevezhetnélek traktorlovagnak!
– Tegye meg! Ennél
szebb nevet nem tudnék elképzelni magamnak.
– Jól kifogtam veled…
– Na, figyeljen ide,
Sanyi bátyám, most az egyszer! Nem érek rá, tudja, még hektárokat kell
felszántanom, és napnyugta után, amíg bírja ez a forgalomeldugító, boronálnom
is kell. Én már vakon is haza mernék jönni, biztos, hogy nem tévedne el. Jobban
szeretnék ugyan ökrökkel szántani, de nem elég hatékonyak. Nagyon lassú az
ökörszántás, meg aztán ezt tanultam. Azt hiszem, egész jól kitanultam, nem
tudok a környéken senkit, aki jobban megülné, ha már lelovagozott, az én
Gizikémet, így nevezem. De zabál, mint az állat, csúfot hoz a Gizike névre.
Úgyhogy felhajítok pár hordót, és a tankot is kénytelen vagyok színültig
töltetni. Nem is szaporítom tovább a szót, vegye úgy, hogy elköszöntem.
Elméletileg hosszú út áll előttem, de gyakorlatilag nem engedhetem meg magamnak
a másfél órás kitérőt. Átzötyögök a Magator hágón, aztán leeresztem a Festek
oldalon, átszelem a mezőt, befürdetem a patakba, és megyek toronyiránt a
lerakathoz.
– Megbuggyantál, lovag
uram? Jut eszembe, ha megszabadítasz ettől a nem kedvelt jeges ragadványnévtől,
lovaggá ütlek. Érted, mit mondok? Annyit beszélek rólad traktorlovagként, hogy
idő kérdése, és mindenki úgy fog nevezni. Láttalak én már szinte fára mászni is
ezzel a jószággal, de ez az útvonal finoman szólva is rázós, még a
legegyenesebbnek megítélt szakasz is zötyögős. Csak azt nem tudom, hogyan fogsz
fürdeni, mert a gát mind a két oldalt van vagy tíz méter magas, és olyan
meredek, hogy csak csuda. A patak név is csak viccből patak, tán el is lep, és
benne ragadsz.
– Hagyjon már a
marhaságaival, megkötöttük az üzletet, Sanyi bátyám, feltéve, ha tényleg
lovaggá rendez, máskülönben marad jeges ember.
– Csak még ezt hallgasd
meg, minden traktorok királya! A múlt héten belopakodott hozzám egy olyan
slampos városlakó, akinek fogalma sem volt, mi fán terem az élet. Én ki nem
állhatom a televíziót, de régi bakelitlemezeket már nem lehet kapni, a CD-t meg
nem tudom kezelni, így ráfanyalodtam a segítségére. A szomszéd Juliska kis
unokája a múltkor bent járt a városban, és meghagytam neki, keressen egy ilyen
embert. Ezek a mostani fiatalok, a tojáshéjat még le sem rázzák a fenekükről,
máris tudják, mit, hogyan kell kezelni. Rábíztam, hogy a föld alól is szerezzen
kazettás magnót, nem baj, ha már nem létezik, de azért egy-egy darab, gondolom,
akad még itt-ott. Annyi, de annyi magyarnóta-kazettát szerezzen be, amennyit
csak tud. Megpróbált meggyőzni, hogy CD-n, vagy a jó fittyfene sem tudja
pontosan, milyen döbetűs vacakon, százszor több elfér, és az sosem kopik el.
Tudod jól, én ugye ilyesmiben – meg másban is – hajthatatlan vagyok. Na,
kicammog hozzám ez a városi, hozza a magnót és egy csomag nótakazettát.
Jelezte, hogy ő galambot szeretne. Gondoltam, kettőt-hármat, esetleg ötöt, de
mikor mondta, hogy húsz kellene neki, akkor rádobtam a középső dúcra – látod
csak a csonkja maradt meg – egy zsákot, felmásztam a létrával, nekieresztettem
a druzsbát (bizonyos helyeken ezt a „márkajelzést” használják a láncfűrész
megnevezésére) és kidöntöttem. Először azt gondoltam, szegény fiókáknak úgyis
levesben a végük, hadd zuhanjon a dúc. Tudod, olyan jó kis kövér, éppen
kirepülés előtti, gömbölyded, ínycsiklandozó pecsenyének valók voltak. Nem
szálkásak, elnehezedettek, mint a nap mint nap kiszárnyalók, aztán megsajnáltam
őket, estében elkaptam a – tűzifává minősített – dúcomat és a zsákba, mint egy
billenő utánfutóról bezúdultak a fiókák. Erre rémületrohamot kapott, azt hitte,
mirelit galambok lakják a dúcomat, most ezekből hogyan lesz galambleves, vagy
galambsült. Mondtam, fájdalom, de fájdalmat kell okoznia nekik. Képzeld, a
marha kivágatta velem a dúcot, és itt hagyta az összest. Elrohant, azóta
eresztem azt a szívmelengető nótaáradatot pirkadattól, későestig.
– No, meghallgattam
magát, időnként el is zárhatná, mert tönkremegy. Most nincs több időm, indulok!
Ment felfelé, aztán
lefelé. Ötös sebességgel eresztette, néha mindkét kezével megvakarta a fejét,
pedig a kormánynak óriási üres játéka volt, de szerette a veszélyt. Pontosan
tudta – legalábbis úgy vélte –, hogy mennyit és merre kell tekernie ahhoz, hogy
az első kerekek egyenesben maradjanak. Hogy ne az ökörszántás bizonyos
termékének sajátossága szerint menjen traktora, egész nap kénytelen volt
jobbra-balra tornáztatni kezeit, csak akkor maradt egyenesben.
A mezőt kölyökkorában
úgy ismerte, mint a tenyerét, pedig mocsár volt az egész, aztán lecsapolták.
Beletette ő is a munkáját alaposan, de maradt hellyel-közzel egy-egy jó
dagonyagödör. Még jó, hogy útjelzőnek kiáll mindegyikből egy-egy csomó nád,
különben beragadt volna. Így aztán kacskaringózhatott alaposan.
A hadseregben tankos
volt, jól szórakozott, amint teljes sebességgel belezúdult a patakba. Lábat
mosott. Gondolta, nincs az a tank, amelyiknek a belterületébe, azon a
kimenetelt csövön annyi levegő juthatna, mint az ő vezetőfülkéjébe. A gát másik
oldalán óvatosabban gázolt, tudta, ha gyorsít, hátrabillenhet. Aztán a töltés
tetejéről – ismét egy meredek ereszkedés után –, ahogyan kitervelte, célba ért.
Még alkudott is! Ki nem
állhatta, hogy jó étvágyú Gizikéje üzemanyagával őt magát fosztogatja. A helyi
nagyfejnek beígért egy napi szántást, vetést, boronálást, vagy ami éppen kell,
és egy egész hordónyi ingyen traktor virgoncítót vihetett el számlázás nélkül.
Visszafelé még egyszer lefürdette jószágát, mert úgy érezte, megérdemli. Úgy
gondoskodott róla, mint igazi jó barátról, a dűlőn fel még rendesen, de a hágón
már – magát közel tudva mindenhez, amit jól ismert –, tarkója mögött
összekulcsolt kézzel, hátradőlve eresztette, sőt még oda is kurjantott:
– Most mutasd meg,
Gizike! Ha a mezőn, amit elég jól ismerek ugyan, de mindig akad egy két jól
álcázott mocsárszem – hiába, nálunk nem tengerszemek vannak –, nem nyelt el
mindenestől, akkor itt, a veszélytelen helyen, már nincs szükséged egy
kétbalkezes irányítóra. Na, ezt próbálná valaki a szemembe mondani! Ugye,
Gizikém, átmennénk rajta? Nem szó szerint, az emberölés igen távol áll tőlem,
de megmutatnánk neki, mit tudunk. Hej, kivágták oldalt a málnást… Parancsra én
is vágtam, mint aki bevadult. A nagy szőlőhegy, itt balra, már csak emlékeimnek
legalján tesped, sárgállott, sőt aranylott a búzától a föld. Gabonából van a
legtöbb szerencsére. Ma is jó üzletet kötöttem.
Benézte az irányt,
Gizike pedig ment. Az ötösből egyszerűen nem váltott sebességet, és úgy nyomta
a gázpedált, ahogy egy traktorban kell, lábának teljes erejével.
A rosszcsontja két
alkalommal is kibillent jobbra, meg balra, de le sem nyúlt, csak szabad lábával
igazított egyet a kormányon. Itt már nem toronyiránt ment, annál jobban
tisztelte más földjét, minthogy tönkretegye a jövendőt. Kevésbé pénzben
gondolkodott, mint a városi emberek, sokkal inkább búzában, kukoricában,
krumpliban. Bár leszolgált tizennégy esztendőt esztergályosként egy gyárban, és
jeges ember szomszédjánál sokkal jobb rálátása volt a keserves városi létre;
amaz azt képzelte, hogy azok mind egy szálig urak módjára, gondtalanul
lazsálják végig napjaikat, és lenyúlják a parasztét. Kifosztják, amint a
hűbérurak tették jobbágyaival annak idején. Nem cserélt volna velük, igaz most nem
háromkor kelt, hogy hatra munkába érjen, nem is este nyolcra ért haza a
borzalmas csatlakozások miatt, de a maga ura volt. Azon gondolkodott, hogy ezt
el kell mondania a jegesnek, aki lehet, hogy Sanyi lesz, ha tartja az ígéretét.
Előre nézett, az út kellős
közepére odaült egy kisnyúl. „Ma vadnyúl lesz a vacsora!” Aztán közelebb érve
eszébe jutott a faluba keveredett tapsifüles, amelyik az életéért futott. Nem
is fejjel, csak oldallal vágódott Jula néni kertjének drótkerítésbe, és mégis
szörnyethalt. Átfutott rajta a sajnálat, megszánta a talán két-három hónapos
nyuszkót, aki nemcsak traktort, de szinte semmit nem látott még a világból.
A nyuszkó nem menekült,
ahogy azt egy normális nyúl tenné, hanem ült sokkban, még a fülei is mozogtak,
ahogy a szíve dobogott. Lovagunk félrerántotta a kormányt, és olyan manővert
még soha nem csinált a traktorjával, mint akkor. Nem volt túlságosan meredek a
lejtő, de a sebesség lökete mellett, mintegy hempergőzve, tán tizenötször is
megfordult maga körül az erőgép, és kerekeivel az ég felé fordulva, valahol
sokkal lejjebb megnyugodott. A nyuszi túlélte, bár átzúdult felette, de egy
traktornál mindig akadnak üres részek, meg sem sérült.
A sokk lassan oldódott.
Előbb óvatosan a traktor felé fordult, lecsapta füleit, és csodálta, amint a
két nagy hátsó kerék teljes erőből forog, aztán virgonc szökdécseléssel a fűbe
távozott az útról. A kerekek órákon át forogtak. Aznap kevesen jártak arra, és
a jeges ember volt az, aki rájuk lelt. A nagy cipőt lehúzta a pedálról.
– Te nagydarab
csizmatalp, mit csináltál!? Hogy lesz belőlem Sanyi bácsi, ha nem ütlek
lovaggá? Képes voltál?
Benézett az
összepréselődött vezetőfülkébe, és a kisnyúl után hanyatt dobta magát. Ott
helyben elájult…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése