Pályaszélről

"Utcára nyílik a kocsmaajtó…", hallotta álmában is, a tőle tíz méterre döngő lagzi éjjeli slágerét. Az alkoholszint abban a magasságban már nem segített új nótához senkit, de óbégatni kell. Elszámolta magát, nem önként tért nyugovóra, első és utolsó vőfély szerepét pirkadat előtt rekesztette be. Nem készített elő felméréseket, és a kint harsogó, nagy piros fejjel harsányan sört és bort követelő, már számolni sem tudók sorsára jutását megelőzve vonult vissza. Forgott vele az egész ház, mint vásári körhinták, és csak zokogást hallott a zenebona és – torokhangú ordibáláshoz jobban hasonló – éneklés közben. Látta, ahogy belülről fűtött, dúlt érzelmekkel feszített fiatalok rohannak az örök hely felé. Jobb oldalon, magát figyelte az álomringlispíl zenés víziójában. A végtisztelgők, lemaradva, alig tudták tartani az iramot. Világosodott, a hajnal túl hamar hasad nyaranta. A türemkedve forgó zene nyekergésén át, még a sötét kocsikerekek nyikorgását is hallotta. Lovak patkóinak dobogását elnyomó kiáltást, sikolyt valahonnan, de nem három dimenzióban, hanem a semmibe markolászón keresgélve sem lett volna képes meghatározni a pontos helyet, honnan.

Aztán feltápászkodott, kiment. Már mindent szétbontottak, és nézte a nagy udvart. Janika, a lakodalom, élesztős kanibor és a nyárközépre időzült, elsárgult falevelek-lepte közelmúlt örökre eltakart, barna homlokráncolását.

Most, az éjszaka futballmeccséből kiállítottan, hiába mászkál a pálya közepén, mégis pályaszélről nézi a százezer – nem adathordozón rögzített – régi mérkőzés betyáros pillanatát. Sem Jani, sem Janek, sem Janicsár nem tarthatták már azon a pályán, mégis mágnescipőkkel tapadt a szélsebesen eltűnő nyomokba.