Napraforgók

Három napraforgó beszélget:

– Mondd – kérdezi az egyik –, te elég sok fényt fogadsz magadba?

– Nem tudom, nincs mérőműszerem… Csak iszom, iszom, iszom, érzem, ahogy ömlik belém és áramlik edényeimben. Zöld leveleimen és szépen kisárgult virágomon is láthatod.

– Érdekes, úgy gondoltam, hogy minden napraforgó pontosan tudja, mennyi fénnyel tölti fel magát… Talán lehetetlen másként élni… Én semmiképpen sem bírnék, nekem muszáj tudnom, hogy pontosan mennyit és mikor fogadok be, mert annyira, de annyira tárt virágernyővel állok, hogy mindenemet áthatja. Belőlem is – állandóan, éjjel-nappal – ömlik a fény adója felé a hála. Sajnálom a kiesett időt, az éjszakák fölösleges szendergését, a nappal felleges időszakait. Én akkor is, olyankor is egybeolvadt fényfelfogó vagyok. Ugye, észrevettétek, már rég nem forgok, mert valahol legbelül érzem, merre van a Tökéletes.

– És te hogyan csinálod? – fordult a harmadik felé. – Nálad sincs semmiféle műszer, amin magad is számon tarthatod a fentről fakadt befogadását, s annak viszonzását?

– De igen. Én azt hiszem, valahol kettőtök között állok. Nem tudnék teljesen az önátadásba elszakadni, mint ő, akit az előbb kérdeztél, én is elkerülhetetlennek találom a kölcsönösséget, valószínűleg kevesebb és gyengébb erősségű visszasugárzásokkal, mint te. Engem nem szomorítanak el olyan nagyon a rövidke kikapcsolt időszakok. Némileg különbözünk, amint látod. Három napraforgó vagyunk – azt hiszem, egy külső szemlélő meg sem tudna különböztetni bennünket –, mind a hárman belsőnk éltetőjeként szívjuk magunkba a fényt. Nem azért, mert napraforgónak születtünk és kötelesség, hanem mert a Kibocsátó megszólított bennünket, csak látszólag háromféleképpen, de mégis majdnem ugyanúgy.