Bemerevedett

Mint rendesen naponta megteszem, szafari kalappal fejemen járom Afrikát. Máshol soha nem használnék sétapálcát, de oda feltétlenül illik. Kinéztem magamnak egy XIX. századi malaclopót is, és fehér kesztyűt húzok a kezemre. Azt mondják, árt a túlzott napsütés, és meleg is van arrafelé. Egészen pontosan errefelé. Nos, ez a folyó, a folyók csodája, elképesztően széles, élővilága a locsi-pancsizás közben egymást uzsonnázza.

A folyó, ahol egyáltalán behatárolható, hogy mettől meddig tart a part, alázuhan. A Viktóriát mindenki ismeri, ugyan nem királynőről van szó, csak arról a nagy-nagy, tengerméretű aládübörgő tóról. Félek, be ne porozódjon a lakkcipőm. Annyi pataktól folyamszélességű bevándorlója van, hogy az ember egészen elkeveredik… Merre van az arra, erre van a folyó vagy amarra? Egyáltalán, mit keresnek az iszapos mocsár kedves, tátott szájú, nagy-nagy fogú gyíkjai? Úgy lihegnek, mint nyárközépben egy napsütötte kutya… Igaz, ezek meg sem mozdulnak.

Kikerülöm őket, sétapálcámmal felsétálok addig a bizonyos Viktóriáig, és a torkolat környékén megállok.

Győzelem! Legyőzte a víz a fennmaradást, de a gravitációt nem. Nézem, mindenfelé egymásba ölelkező, egymásra másolt szivárványok. Kaleidoszkóppal is alig lehet összemontírozni, szétválasztani pedig teljesen lehetetlen. Olyan, mintha szemcsés eső hűvös cseppjei esnének, és az a mérhetetlen dübörgés…

Látom azt a nagy vízesést, még mindig azon töprengek, vajon ki volt az, aki kívülről meg tudta mérni a szélességét, mert meggyőződésem, hogy az igencsak változó. Rapszodikusan idomul az időjárás szeszélyeihez meg a vízbőséghez. Fenséges látvány, ahogy zuhog alá. Imit-amott egy-egy jól megtermett krokodil is, majd elcsodálkozva, hogy túlélte – amelyik túlélte, szélsebesen elfelejti –, úszik tovább, de már sohasem jut vissza. Gondolnám…

Szafari kalapomat cilinderre cserélem, a szemüveget óvatosan megtörlöm és visszateszem. Valami baj lehet a füleimmel, a dübörgés megszűnt, sőt minden bemerevedett. A folyó alsó szakasza megállott, ugyanúgy, mint a vízesés a zuhanással.

A zuhanó víz, azt hiszem, pihen, rengeteg munkát igényel az ilyen folytonos folyás, s mennyi energia szabadulhatott fel! Legjobb tudomásom szerint az embernek is kell néha-néha aludni. Talán mindjárt horkolásba kezd az egész, de nem! Az alsó szakasz belefolyik a tengerbe, a meder kiszárad és a vízesés elkezd felfelé zubogni, majd lassan az összes mellékfolyó és folyócska visszafolyik a forrásába. A Zambézi összes vízesése is „anyu-anyu” kiáltásokkal, bömbölve, zokogva visszafolyik a forráson át a Föld gyomrába.

Lassan az egész meder feltelik, először félig, majd háromnegyedig, végül teljesen, és pontosan száz méterenként futballpályák jelennek meg rajta. Oldalt hófogók a homok és egyéb nem kívánatos érkezők távol tartására. De ki, vagy mi fogja azt a sok szép zöld gyepet locsolni? És miből? Visszateszem szafari sisakomat. Mérgelődöm, mert poros lett a lakkcipőm, nincs lopni való malac semerre, a sétapálcám is szutykos lett.

Hazaballagok Európa nekem legkedvesebb szegletébe, és elkezdek azon morfondírozni, hová lett az a töméntelen sok víz?