Látszólag pókháló
vagy ablakra fagyott furcsa jégvirág mögött próbálkozik a Nap. Kánikulában is szétfagyott,
jéghavas.
A klorofill zöldje úgy szállt el belőle,
mint átlátszó, vékony lapból a papír. Kicsit szutykos, kormos lett a füstködtől, és olyan mintha felül égne…
A szmog hangtalanul próbálkozik, cseppformájú erezeteiben. Ugyan már csak
esztétikai lény, élettelen tárgy, mégis röntgenfelvétel elevenségét idézi a holt levél.
Olyan, akár kis
és nagy verőerek és visszerek gyűjtője, laposabb már nem is lehetne. Kétdimenziós
szépség lett a régmúlt nyárközépen frissen zsengült juharfadísz.
Néhány pötty,
mintha pókhálóba szakadt legyeket idézne, s ott, a bal alsó sorokban teljesen úgy néz ki, mintha a zsákmányfalásra kész várakozna. Szegény néhaik…
Bíborpirosan
hatja át a felmenő vagy talán lenyugvó Nap sugara, a végén mégis egy
csipkedísz gyűjtemény látszatát kelti. Pedig már negyven évvel korábban, papírlapok közé
sajtolt viharemlék. Egynyári. Nemcsak az emberek, a fák életében is volt egy
meghatározó, az a bizonyos, ami soha nem tér vissza.
Most, így
élettelenül is, kilencvenhat éves néni patyolatfehér kendőbe bújtatott gyér
hajának formájában mosolyog a naptól átvirított képszépség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése