Tudományos levágás, kis segítséggel

Avagy az öreg Halász és a tengely

Előd tökéletesen vágta az elméletet. Bár sosem mart, de a tankönyvekből mindent tudott, és az eszterga, amin gyakorolgatott, meg a marógép között nincs nagy különbség. Az egyik mellett állni kell, a másik mellett ülni is lehet.

Már hatodik hete dolgozott, dolgozgatott. Addig valamit beállítottak neki, ami tulajdonképpen egy gombnyomásra ment, aztán bedobták a derékig érő vízbe, hadd tanuljon ez a kölyök valami szakmafélét is. Az első negyvenöt fokos szögben lemart munkadarabja felbuzdította. Azelőtt sosem csinált olyasmit, de valaki éppen vele szemben fordította el a függőleges fejet. Tanulékony volt, nézte, hogyan csinálja, aztán neki is sikerült.

A következő egy bonyolult feladat lett volna, levágni valamiből valamennyit. Ugye, érezhető a dráma? Ehhez igazi szakember kell, itt már nem boldogulhat egy harminc-negyven év tapasztalatára támaszkodó, tudománytalan, magát szakembernek képzelő személy. Elgondolkodott, előbb szorítókkal akarta feltenni, aztán a satu mellett szavazott. Jó darabot kihagyott a nagyjából könyv szélességű és vastagságú acéllemezből.

Gondolkodott. Igen, tankönyvekben látott ehhez hasonlót, sőt ő maga is  rajzolt ilyesmit.

Nem volt teljesen biztos a fordulatszám-kiválasztásban, ezért az asztalos körfűrészre asszociálva, beállította a legnagyobbat, és megnyomta az indítógombot. Úgy gondolta, két másodperc alatt lehúzza, mint késsel a vajat, de amikor meghallotta, hogy a gépe éppen el akar szállni, és a hat hét alatt még sosem hallott olyan pörgő marógépet, mint az övé, egy picit meghátrált.

Majd elhessegette a kételyeket, és tudós magában bízva, lendítette kezét, az előtolást húzó-nyomó csavar fogantyúja felé. Ekkor a válla felett benyúlt egy kéz, megnyomta a piros gombot. Az öreg Halász volt az, a szomszéd géptől. Vajon mit akarhat? Nagyon sürgős dolga lehet, ilyen zaj mellett tényleg nem tudnának komoly megbeszélést folytatni.

– Parancsoljon, Halász úr!

– Jó napot! Maga mit csinál?

– Levágok.

– Aha. Mutassa csak! Érdekes, lehet, hogy vissza kellene venni a fordulatszámból.

A tankönyvek annyi mindent írtak, Előd az udvariasság kedvéért engedett a harmincöt évnyi tapasztalatnak, hadd örüljön az öreg. Bár semmit sem tud, de visszavett egy kicsit. Halász odaállt, zitty, zutty, zatty, tekert hármat a kallantyúkon.

– Szerintem ez lenne jó, ha nem haragszik.

Szinte a legkisebb fordulatra tette.

– De hát ezzel kirajzolt körvonalakat marunk, ez meg itt levágás lenne…

– Én nem erőltetem, de azért megpróbálhatná…

Ez az ember nem tanult pedagógiát, de nagyon úgy tűnik, hogy otthon a jó érzés nevű tantárgyat gyakoroltatták vele, mert olyan tapintatosan mutatott rá a marhaságsorozatra, amit tanítani kéne.

– Ha maga úgy gondolja…

– Hányas az a maró ott?

– Azt hiszem, nyolcvanas.

– Adok ennél nagyobbat, ha nincs magának.

– Van, százas megfelel?

– Nem, a legnagyobb kellene.

– De az be fog szorulni…

– Nyugodjon meg, nem a gyáváké a világ! Úgy látom, ifjú kolléga, maga komoly, célratörő ember.

Előd elővette és felkínlódta a marót. Neki akkor az keserves dolog volt. A gépen hol ezt, hol azt kell feltenni, levenni, forgatni. Ez több időt lop el, mint maga a megmunkálás. Nyúlt az indítógomb felé, de Halász bátortalannak mímelt hangon megkérdezte:

– Meg van az a maró élezve?

– Hát persze, még sosem használtam. Nem látja?

– Akkor nincs.

Újra csavarkulcs, nekiesett, ismét letekerte az anyát, és mert ez egy igen komoly hely volt, több mint egyszerű műhely, fogta a szerszámot, elvitte az élezőbe. Mielőtt belépett, még eltöprengett, mi van, ha az öreg ugratja. Lajos, Lajosok mindenhol vannak, az egyik hátranézett, hátranyúlt.

– Add ide!

– Ezt kéne megélezni…

– Igen, látom. Még sosem használták.

Jobbra-balra beszélt, dohányzott, közben a nem is tudom, hány fogat úgy élezte meg, mintha más fejet vakarna. Minden tökéletesen ment.

– Parancsolj, kérlek! – nyújtotta vissza, aztán valami mással, talán szármaróval folytatta a köszörű mögött. Merthogy négyen-öten mást sem csináltak, mint egész nap a kicsorbult szerszámokat élezték. Kivételt képeztek az esztergályosok és a gyalusok. Ott elvárták, hogy mindenki magának renoválja az átmenetileg meddővé vált munkaeszközt.

Előd visszament, felrakta, felszorította, nyúlt, ám Halász megszólalt.

– Ne haragudjon, egy aprócska észrevétel…

– Hagyja, Halász úr, már megszoktam…

– Nehogy bántásnak vegye, de tudja, a tengely errefelé forog. Maga meg úgy tette fel azt a tárcsamarót, hogyha jobban megfigyeli… Pillanat.

Odanyúlt, beindította végre a gépet, és rátenyerelt a maróra.

– Látja? Nem árt a kezemnek. Ez azért van, mert fordítva forog, szóval csak önmagát koptatná szét, meg a munkadarabot. Én a maga helyében megfordítanám…

– Halász úr, mit ne mondjak, a saját helyemben én is meg fogom.

Előd utálta, gyűlölte és ki nem állhatta már azt az anyát, meg marót, meg alátétet, meg tengelyt, meg az egész gépet, de letekerte, megfordította, visszahúzta és megállt.

– Mi légyen, Halász úr?

– Most kérdez, vagy már nem szeretné, ha a továbbiakban itt sertepertélnék?

– Nagyon is kérdezem.

– Az van, hogy ez a satu nagyon jó, van tán százéves is. Én odaadnám a magamét, de megtiltotta a főnök, mert a műfajban ékszernek számít. Nézze csak! Minél nagyobb felületet szorít, annál biztonságosabb a marás. Maga azt a húsz millimétert beszorította, és bő arasznyit kint hagyott, amitől biztos, hogy kifordítja a szerszám.

– Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda…

– Én is szeretek nótázni, de most a munkadarabra gondoltam. Megint csak törik, szakad minden úgy, mint a legelsőnél, amelyik kukoricagránát gyanánt repített volna itt mindent szét. Kellemetlen dolgokat tudott volna művelni.

Előd kilazította a darabot, jóval beljebb fogta a pofák közé, és rántott egy erőszakosat a szorítókaron.

– Most már tényleg levágom.

– Le, mint a huszonegy, de nem így, ahogy most van. Figyelje, maróval rámar…

– Mit csinálok?

– Rámar. A forgásirány olyan, hogy a szerszámnak azt sugallja, másszon fel a darab tetejére. Jól összevissza recézi, aztán…

– Ne folytassa, kitépi a satupofák közül, vagy széttörik ez a rettentő nagy maró.

– Mint a pinty.

– Álljon csak egy picit odébb!

Halász úr megfogta a tekerő fogantyúját, leeresztette az asztalt, a másikkal előre vitte, majd ismét ugyanabba a magasságba hozta.

– Látja, így csináljuk.

– Jé, a mindenit!

A szégyentől pipacslila fejjel úgy érezte, el kellene talán süllyednie, merthogy nemcsak a marót lehet a darabhoz képest elmozdítani, hanem a darabot is a maróhoz… Ennyi esze lehetett volna.

– Hát akkor essünk neki!

– Egy aprócska megjegyzést még elfogad?

– El én, magától, Halász úr, akárhányat!

– Nézze a tengelyt és a maró alját, meg a munkadarabot! Ez itt forogni fog és a tengely rendkívül alacsonyan van, kitépi…

– Igen, tudom, kitépi a pofák közül. Mi a teendő?

– Emelje meg olyan magasra, amilyen magasan a munkadarab alja van. Vastagabb levágandóknál célszerű több átmenetben csinálni.

– Értem.

– Összegezzük. Kicsiből nagyobb maró, a fordulatszám rendezése, élezés, maró helyes irányba tétele, a tengelyen a darab és a maró összefüggésében ugyanez, majd a magasság együttható összehozása. Mit javasolna még?

Akkor vette észre, hogy magában beszél, Halász már rég a saját gépénél piszmogott, mintha sosem oldotta volna meg a bonyolultnak nem nevezhető problémát.