Szépremény és ladiklapát

– Maga jól nevelt?

– Ahogy vesszük, kérem. Tégla piroslik szerteszét, és meg is neveltek alaposan. Nem látja, milyen lapos vagyok?

– Éppen azért kérdezem, de ha sértőnek érzi az idesompolygást, már el is húzok…

– Ne olyan hevesen! Hogy került az udvarba?

– Úgy emlékszem, behoztak, vagy behívtak, talán beetettek… Már nem is tudnék máshol élni.

– Maga egészen olyan, mint egy pacifista bernáthegyi, pedig elsőre harci ebnek néztem.

– Á, dehogy! A régi szép időkben én is villogtattam agyaraimat, de ma már a nevelési csúcs teljesítménye vagyok.

– Még mindig nem értem, mit keres itt, a rengeteg tégla mellett…

– Ja, hát ezek a börtönfal alkotóelemei. Apropó, milyen alapon káderezget itt maga? Hány évtizede csücsül, és miért?

– Megvakartam a főnök úr fülét, és külsérelmi nyomokkal maradt. Másfél hónapig terepszemlézem ezt a vakarás-leszoktató jólnevelőt. És maga?

– Már mondtam, hogy átestem egy átképzésen, és az életemet nem is tudnám máshol elképzelni, már csak azért sem, mert négyszeres életfogytiglant kaptam. Zárkatársaim…

– Jaj, ugye, nem!?

– Nem. Szeretek viccelni, csupán egyszerűsödtem és ténylegeset kaptam, mert az úthengeremmel nem dudáltam, és a vonat nem várt.

– Nem értem.

– Jobb ez magának, higgyen nekem! Ha sokat faggatózik, tényleg elkezdek áthumorodni.

– Értem, drága cella-főnöktárs! Akkor legyen szépremény és ladiklapát.

– Látom, tanulékony és nevelhető. Magának talán még az a roppant rövid, elfelejtettem, hány tíz év is elégséges lesz.