A strucc, zsebre vágott átmeneti
haliszonyában, kopasz nyakát fejestől beültette a földbe, ami a gyökér lett, de
csak később jött rá, hogy eme logika szerint ő maga a növény.
Telt, múlt az idő, úgy saccolta,
már négy napja van búvóhelyén, s mert lélegzetvisszafojtva rettegett, ettől
ijedt ismét olyan nagyon meg. Négy napig nem lehet nem levegőzni! Egy óvatlan
mozdulat ösztöne futotta át idegrendszerét, de a búvóhely-föld erősebbnek
bizonyult. A feje beszorult. Ő maga, lassú, apró struccokat kezdett képzelegni. Szeretett
volna visítani, de még a tojáshéjban megtanulta, hogy a visongás különösképpen veszélyes.
Néhány gyümölcs pottyant le fájáról, de szét is loccsantak a földön a
strucctojások.
Egy arra járó, gyanútlan tüskés
kecsege, mentő szándékkal oldalba bökte, hiszen negyedórája figyelte, mert valójában
csupán azóta homokozik. Féltette, hogy belefullad saját tengerébe, aztán el is
szégyellte magát. Ő, aki a sivatagban mászkál, mit félt jobbra, balra
másokat.
A strucc, már nem tudta önmagát
meghatározni sem madárnak, sem növénynek, de tojásnak sem. Nagy rántással
repítette ki kedvenc homokjából beszorultnak vélt fejét, mely kicsit megnyúlt.
Fellélegzett. Épp idejében, már a bőrlégzése is kiapadt, mint tüskés kecsegénk
tava.
Körbenézett, megnyugodva indult
tovább, ám mikor letekintett, rémületében környezetének még annyit kiáltott:
“Beköltözöm a homok alá, mostantól bujkáló krumpligumó leszek, és csak lefelé
növök."
Elájult, a kecsege locsolja, abban
reménykedik, ha magához tér, végre elhúzza a csíkot az általa elfoglalt
sivatagból. Kopoltyúja úgyis elszáradt, már egyenesen tüdőtágulása van, a
strucc pedig túl nagy kukacnak, hogy bekapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése