Begybemegyben

- Héthossz, tekerd magad az útból, bokaficamom van. Fáj a lábam, sőt, talán a csípőcsontom is, meg a felső lábszáram. Arra kényszerítesz, hogy kerülőutakat járjak, pedig váratlan némaságba szorult kőképünk sivataga vetül sok szememre. Szórt ez a világ, kopok, én meg vénülök, s ez az idő is rondán hat papundekli csontozatomra. Annak örülök, hogy a koponyám ép és a bordázatom is egészen bordásfal.
- Tekertati, magának a bezsongás gondolata sűríti fejét, azt sem tudom mit mond. Egyáltalán mi az a láb, meg csont, meg ízület és koponya? Vajon milyen élőlény az, aminek szeme van? Túrjon tovább itt mellettem, ki tudja meddig túrhatja. Ezt a felvilágban hallottam, egy kicsit másképp, de vigyázzon, egyrészt esőt érzek, másrészt lejjebb kell mennünk néhány emeletnyit, mert csirkekoponya csőr, fegyverszerszám csapkodja felettünk a világot, s valamelyikünket kitép.
- Dehát nem a felszínen vagyunk? Melegem van.
- Nem, Tekertati, most itt átforrósodott és kővé csontosult világunk, de a sok hazug gondolat helyett a csirkecsőr elhárítón járjon az esze.
- Te Hengergőző, mi az a csirkecsőr?
- Tati, én most kegyelettel emelem meg gyászkalapom - vajon az mi lehet? - a maga emlékére. Egy ordas csirkecsőr kitépte a háromnegyed részét és már csapkod a többiért...
- Mi a baj, kispajtás? Ja, hogy elfeleződtem? Ó, te cingárka, de kár érted! Valahová felrántottak, azt hiszem az emberek rántottának neveznének. Kinézzek? Igen. Eltűnt, de honnan látom, ha nincs szemem? Jé, ez fáj!
- Na látja, mondtam. Most jön utánam. Ez is olyan mint az altalaj, ahol éltünk, csak nehezebben fogunk kimászni a csirkebegyből...