Szánakozón

— Maga szerencsétlen, már megint hozott egy disznót? Megengedem, hogy ingyen nekem adja, de ne hálálkodjon, hozza be a pitvaromra! Rendesen szétszerelte?

— Engedelmével, fel van dolgozva, ahogy szoktam…

— Ne urizáljon! Maga igen spekulatív gondolkodású, ne csűrje a szót! Szétszerelte és kész. Rakja le és hordja el magát! Ne tátsa már a száját! Igen, elfogadom, ingyen! Köszönetet ne várjon, viszont megköszönheti, hogy elfogadtam. Annyit sem mondok, hogy szívesen. Nyomás, rakja le az udvarra!

— Bocsánatot kérek, de túl keskeny a kapu, legalább pár centivel megszélesíthetné, hogy beférjen a kocsim.

— Kinek kell a maga kocsija? Fogja, vigye, rakja, tegye! Olyan szánalmas így, maga szerencsétlen disznóhozó!

— Nem bántásból mondom uram, de egyszerűen nem férek be a kocsimmal.

— Hagyja a kocsiját! Fogja a disznót, tegye le. Olyan kis satnyaság, lehetett vagy hatvan kiló élősúlyban…

— Száznegyven volt uram!

— Ha legközelebb azt akarja, hogy megengedjem, hogy disznót hozzon, hetente kettőt-hármat, mert kiszúrta, hogy szeretem a disznóhúst, akkor mellékelje a füstölt sonkát, kolbászt és szalonnát is, különben nem fogadom el a sertést. Jut eszembe, disznósajtot hozott?

— Nem kecskét hoztam uram, nem is juhot.

— Azért kérdezem, hozott-e disznósajtot?

— Azt egyáltalán nem hoztam. Lehet, hogy összekeveri a tehénnel, ez nem az! Tudja, ez röfög!

— Persze tudom, röf! Maga szánalmas disznóhozó!

— Ha úgy gondolja, a jövő héten, csak, mert a család megszánta magát, hozok a három disznó mellé még egy tehenet is. Szólok az asszonynak, hogy csináljon sajtot.

— Maga szánalmas, szerencsétlen, röf! Sosem evett még disznósajtot, röf?

— Sokféle sajtot ettem uram. Csak úgy tisztelettel kérdezném, nem a bőrsajtra gondol?

— Ó, de szánalmas! Nézett már valaha tükörbe, szembesült saját otrombaságával, röf? Olyan szerencsétlen így, ahogy köszönetet várna azért, mert disznókat hoz nekem, hébe-hóba, kétnaponta, ahelyett hogy földig hajolva köszönné meg, hogy egyáltalán megengedem. Meg ne próbáljon valami viszonzásra gondolni! Nem fogok segíteni magának a levegővételben, oldja meg egyedül. Különben is, naponta többször hálát adhatna, hogy számtalan magamat magasztaló tevékenységem mellett, időt szakítok egy ilyen disznóhozóra, röf. Milyen rémesen hápogva tátog, ahogy válaszolni próbálgat, mint egy ponty. Ez kérem nem alku tárgya, nem vitaindító, itt magának kuss a neve! Legközelebb ideteszek egy kézikocsit és betolja az udvarra a szétszerelt disznót!

— Értem uram.

— Ne válaszolgasson, ez nem vitaindító!

— Rendben, majd holnapután betolom az udvarára.

— A disznót igen, röf, de maga egy tapodtat sem szagolhat otthonom kies levegőjéből. Ó, de szánalmas látvány maga!

— Tudom uram, szánalmas, röf, azért adok, röf, magának rengeteg disznót, röf, kétnaponta, röf, mert úgy döntött a családi kupaktanács, hogy egy ilyen szerencsétlen szánakozót, röf, mint maga, Röf úr, legalább heti három disznóval segélyeznünk kell.

— Ha még egyszer beszól, nem fogadok el több disznót maguktól!

— Legközelebb hozok egy tehenet is, Magra úr!

— Nem Magra, Babos!

— Igenis Habos úr, értem tisztelettel, röf! Mélységesen csillogó, kövérkés arcáról leolvastam, hogy Habosnak hívják. Mióta is ismer engem?

— Én nem ismerem magát egyáltalán, mint ahogyan maga sem engem!

— Legrémisztőbb álmomban sem feltételezném, hogy ismeri a nevemet, így a maga neve sem ugrik be elsőre, Magra úr.

— Babos a becsületes nevem!

— Szánakozón mondom, szánalmasozó Magra-Habos úr!

— Hogy megjegyezze, Babos! Ó, legszánalmasabb disznóhozó, akit valaha láttam, ne válaszolgasson, ez nem vitaindító. Majd jól megbeszélem háttérseregemmel, ha térden bocsánatot kér, akkor megengedem, hogy ezentúl is hozza a heti három disznót. Ellenkező esetben, ide nem teszi be a lábát még egyszer!

— Meglesznek a disznói, Disznó úr, röf.

— Szánalmas disznóhozó! Babos!

— Értem Habos-Magra-Babos disznóevő röf!

A szánalmasozott fegyelmezetten visszaült a kocsijára, röhögést visszafogva elhúzott az első sarokig, majd lovait egy „brrr” parancsszóval megállítva leszállt a bakról, hátra ballagott a szekér végéhez, ráborult a saroglyára és elkezdett röhögni. Annyira rázta testét a nevetés saját baromságán, ahogy hordja ennek a szerencsétlen disznónak a disznót, és a disznóevő őt folyamatosan leszánalmasozza, mégis lenyeli neki. Két idióta egy pár! Vagy mégsem? A disznóvivő úgy gondolta, mégsem! Ő nem potyázza el senkiét, nem mászkál be hívatlanul az udvarokba. Nem szabály a hizlalókúra, de bújában mázsaszám hordja a húst és becsületes életet él, egy meglehetősen költséges, szeszélyes hobbival. Ennek az idióta disznóevőnek hordja a disznókat, saját családja rovására. Tény, hogy ők sem éheznek, de az a havi tizenkét disznó, amit ez megzabál sok! Ők családostól, általában négy-öt év alatt esznek meg annyit.

Mikor jól kiröhögte magát, hogy már fájt a lépe, felült a bakra, mozdított egyet a kantáron és elindult hazafelé. Zötykölődve hallgatta a kerekek táncának zaját, amit rögökről lepattanva lejtettek. Gyönyörködött pompás lovainak ritmikus mozgásában, amint a nekik pehelykönnyű szekérrel, vele együtt odébbálltak.