2016. április 26., kedd

Megnyugtató érzés

A király egy óriási ebédlőben, kedvenc tartózkodási helyén, éppen könyökig kotorászott egy pirult malac belsejében. Eldöntötte, hogy az egészet fölfalja. Odaintett magának még egy dézsa méretű kupa bort, hátrasimította mindig fénylő haját, és nyakalt. Körülnézett a teremben, káröröm ült ki deres borostás, ráncos kőarcára.
Jól megbeszélte a kintiekkel a teendőt, nem lehet félreérteni. Vendégei azt képzelhették, hogy békülési lakomán vesznek részt, még a fegyverüket sem vétette el, de a kint várakozó mesterlövészeknek meghagyta, hogy íjaikkal egy emberként, és egyszerre lőjék le az első kilépőt.
Tudta ő, kitől akar leginkább megszabadulni. Azt ugyan nem mondta, hogy a többieknek is hasonló sorsot szánt, de a különítmény parancsnoka már a gondolataiban is olvasott.
Nagyon nagy falat egy malac, és a falra imbolygatott árnyékképek is megfekszik az ember gyomrát. Ivott egy liternyi kortyocska bort, vállára vette láncos buzogányát, és elindult levegőzni. Messze még a reggel, egy királynak nemcsak a malackát kell még megenni. Itt a széthúzók fognak széthullani, gondolta kissé zavarosan agyában, és kilépett a Holdtól is alig megvilágított, sötét várudvarra.
„De szépen fütyül a szél, és milyen egyszerre”, szólt utolsó irányított gondolata, majd a számtalan íj által repített nyílvessző, nyekkenésre sem adott lehetőséget. Lepuffant a földre, térdből rugózott még kettőt-hármat. Átfutott fejében, hogy öccsének bátyja is odabent üldögél, és ebben a nagyon nem szokványos helyzetben világosult meg benne, hogy valójában az az alak az ő bátyja is, akinek ugyan levágatta a fejét, de a küldöttek nem tértek vissza, tehát a műtét nem biztos, hogy sikerült.
A parancsnok URH-rádiókon – a XII. században már természetesen léteztek – körbesuttogta:
– Szép volt, fiúk! Bodri! – fordult kutyája irányába.
– Igenis, főnök!
– Helyszíni szemle!
A kutya rohant, körbeszimatolta, szaglászta a felséget, és orrát befogva fintorgott.
– Möghótt.
– Ez természetes, Bodri.
– A király hótt mög.
– Nézd, fiam, Bodri! Azért, mert a XII. században vagyunk, nem feltétlen szükséges áltájszólást színlelned, és a hülye vicceidet is hagyd, légy szíves!
– Főnök, ez tényleg kinyúlt. Itt állok, látom, a kulcs sincs nála. Beadta.
A lesállásokat eluralta a csend megnémult változata, majd a főnök mínusz két Hertz frekvenciájú hangerővel odaszólt Nedöfdmagadba mesterlövésznek.
– Biztosíts, lemegyek!
– Főnök, biztosítom, hogy lemehet.
– Rendben, akkor már indulok is.
Lelépdelt, körüljárkálta a nem egyenletes hanyattfekvő testet, megtapogatta saját nyakát. Rövid időre megnyugodott, még ott volt a feje.
„Na, most mit csinálunk, ez azért mégis egy király, és ami keservesebb, egyszer ki fog virradni”– gondolta.
– A mi nagy urunk möghótt, akarom mondani, tényleg kulcstalanná vált. Javasolom, mindenki rejtőzzön jobban fedezékébe. Nedöfdmagadba, felmegyek, kérlek, biztosíts!
– Főnök, biztosítom, hogy feljöhet.
– Rendben.
A főnök felment és azon gondolkodott, hogy mit kellene csinálni. Rájött, ha valaki kilép az épületből, azt le kell nyilazni. És mi van, ha mégsem? A parancs kiadója már egységét veszítette, s tán még a parancs is megszűnt ezáltal... Egybenyakhosszúélet nevű kiképzőjének szavai jutottak eszébe, „veszett helyzet nincs, mindig ki kell mászni a csávából, és óvatosan úgy alakítani a dolgokat, hogy ha nagy marhaságot csináltál is, hős lehess.”
A főnök nem nagyon akart hős lenni, mert a kiképzőjét vastag nyakánál fogva egy diófa kiálló ágának letörésére buzdították, ám a kötél és az ág is erősebbnek bizonyultak.
Mi lehet odabent, töprengett már mindenki, mert a legutolsó mesterlövész sem élt hátrányos körülmények között.
A teremben addig folyt az eszem-iszom, dínomdánom, amíg Kiazazaki szintén levegőzni szeretett volna, ám ajtónyitáskor fémes, a páncélvért jellegzetes hangjának koppanása nem engedte ki. Hogy, hogy nem, mindenki azonnal rájött a történtekre, és a csend megnémult. Finnyás volt, nem szerette sem a bolhára zsugorodást, amikor a tányérok aljára kocsonyásodott zsírt sem látta alulról, sem azt, amikor úgy érzi, szétpukkad. Az az idilli csámcsogós, szörcsögős, ordibálás nélküli hangulat gömbölyítette legkedvesebb méretűre. A csend fóbiás és pánikbeteg volt. Hogy mitől retteg jobban, a kicsiségtől, nagyságtól vagy mástól, már elfelejtette, de most remegett.
A szoborrá átigazolt uraságok egyike, Sörte Sörén, végighúzta felkarját bajszán és szakállán, amitől elvisította magát. Az említett vitéz kirántotta kardját és kettéhasította a csendet. Mint munkahelyi baleset, a vele szemben ülő Éles Kétes is kettéesett.
Ekkor kezdődött a csihi-puhi, kardok, tőrök, láncos  és lánc nélküli buzogányok formájában. Sokan elveszítették a fejüket, mások egységből kétségbe estek. Úgy nézett ki, senki nem éli túl. Erre nagyon rájátszottak az undok fáklyák, akik összebeszélhettek, mert a lobogásukkal mintegy illuzórikusan megsokszorozták a harcoló felek számát, akik csupán tyúkólakban balzsamozott életüket szerették volna megmenteni.
Sörte Sörén végül nem bírta tovább, látta, hogy mindenki kifeküdt a bulin, ezért megevett és megivott mindent, majd nekiindult levegőzni.
Az ajtóval arrébb vasalta a páncélos földön heverőt. Szívott egy nagyot a levegőből, és mert a fülei remekül működtek, kezére nőtt pajzsával kivédte a szélfütyülést mímelő nyilakat.
– Abbahagyni! Bent már senki sincs, úgy látom, korábban valaki itt is megszűnt az élőkből reggel kelő szakmából. Ki itt a parancsnok?
– Jelentem, én vagyok – brummogta a főmesterlövész –, mi pusztán parancsot teljesítettünk. Valami trónbitorlót trombitáltak, s az urunk, aki ott lenn… Meghalt a király… sajnos nem tudom folytatni a mondatot. Pár órával ezelőtt célparancsot adott nekünk, mi végre is hajtottuk.
– Megöltétek uratokat, sápadt rusnyaságok? Mi is a neve? Úgy értem, mi is volt a neve?
– Nagy jó uram, bent öccse és annak bátyja is vele dorbézolt ünnepi lakomáján. Ez utóbbitól félt, azt hiszem Sörte Sörőnek hívták, a kisebbiket pedig Sörte Kissörnek.
– Jé, nem is tudtam, hogy az az alak az öccse volt… Ez meg akkor itt a trónbitorló, hiszen csak másodszülött lehetett. Katonák, íjászok, mesterlövészek, hallani szeretném!
– Meghalt a király, éljen a király! Sörte Sörén! – harsogták kórusban. Közben egy strázsa bokapáncélzata nyikordult fordulás közben. A hajnal is pukkadásra itta magát. A dombon túlról hasadás hangja hallatszott. A vár harcosai még éber-alvásprogramjuk utolsó felét dünnyögték, aztán fölvágtatott az égre a nap. Király helyett megint volt király, és ez olyan megnyugtató érzés, amitől mindenki leitta magát. Érthető, nem?


4 megjegyzés:

Seres László írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Seres László írta...

Gratulálok, nagyszerű írás, nagyszerű szórakozás. Örömmel olvastalak Kedves Peti.

Seres László írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Tati írta...

A kulcs sincs nála. Beadta.

Megjegyzés küldése